115.rész

Sziasztok! 

Annyira aranyosak vagytok, hogy nem bírtam ki, hogy ne lepjelek meg benneteket egy újabb résszel! Köszönöm a sok kommentet, el sem tudom mondani milyen jó érzés, mikor megnyitom a blogom és azt látom, hogy ennyi hozzászólást kaptam! :3 <3 Imádlak mindannyiótokat, legszívesebben személyesen mondanám el nektek, hogy mennyire hálás vagyok értetek, amiért itt vagytok és kitartotok mellettem! :3 Köszönöm nektek! <3 

Jó olvasást kívánok a részhez. :) 

Dreamy Girl

<3

Niall

Hosszú percekig csak némán ültünk egymás mellett a kanapén. Az agyamban, Louis ágyon vergődő teste jelent meg. Sajnáltam szegényt, hogy ennyi szörnyűségen kellett keresztül mennie. Ha Harry nem jelent volna meg az életében, nem is tudom, mi lett volna vele. Még mindig magányosan, magába fordulva ülne a szobájában, ahogy régebben tette és csak akkor mozdulna ki, ha én elhívom valahová, de akkor se mindig. Semmi mást nem akartam, csak  hogy boldog legyen, és hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Bármit megtennék a boldogságáért. Bármit... A csendet a gyomrom korgása szakította félbe. Éhes voltam, de még gondolni se tudtam a kajára, egy falat se ment volna le a torkomon.

- Csináljak egy szendvicset? - kérdezte.

- Kösz, de nem birok enni...

- Na, gyere! - állt fel, halvány mosolyt villantva felém. Megadtam magam és kimentünk együtt a konyhába. Próbáltam erősnek mutatkozni, és nem sírni, de mind hiába, a ma történtek újra felnyitották a régi sebeket, amiktől a könnyeim utat törtek. - Niall?! - ahogy kimondta a nevem, zokogni kezdtem, majd sietve öleltem át Zaynt, nem törődve azzal, hogy mit fog szólni ehhez. Szorosan öleltem magamhoz, arcomat mellkasába fúrtam. Éreztem meglepődöttségét, ami nem tartott sokáig. Átkarolt, és nyugtatólag simogatta hátam, amitől még jobban ömlöttek a könnyeim. - Nyugodj meg, Niall - suttogta. Felsőjébe fúrtam arcom, és beszívtam ellenállhatatlan illatát, ami melegséggel töltötte el a szívemet. Annyira hiányzott...

- H-hiányoztál - motyogtam, pólójába markolva. Nem válaszolt, talán meg sem hallotta dünnyögésem. Mikor feleszméltem mit is csinálok, kibontakoztam öleléséből letörölve könnyeimet. - Bocs, csak... - csuklott el a hangom. A konyhapultnak támaszkodott, és összezavarodva nézett minden felé, csak rám nem. 

- Miért engem ölelgetsz, ha van valakid? - szólalt meg. - Hol van most? Nem vele kéne lenned inkább?! - nem akartam hinni a fülemnek. Louis rosszul van, Shane maghalt, neki meg pont most kell erről kérdezgetnie. 

- Ez most komoly? - emeltem fel a hangom. - A legjobb haverod barátja teljesen kivan, egy ember meghalt, és neked ezen jár az agyad?? Csak magaddal tudsz törődni? - hangom elcsuklott, szemeim elhomályosodtak. 

- Mikor beszélnénk meg, Ha? Most vagyok itt! És igen is sajnálom Louist, meg azt a srácot is! Nem vagyok egy szívtelen dög!! - mérgesen köpte a szavait, és erősen markolta a konyhapult szélét. - Szóval, ki az? - emelte rám dühösen tekintetét. - Liam, mi? - undorral ejtette ki a legjobb barátom nevét. 

- Semmi közöd hozzá! Nem vagyunk egy pár, nem kell hogy beszámoljak neked mindenről!! - vágtam a fejéhez ugyan azt, amit ő nekem pár héttel ezelőtt. 

- Tudtam, hogy ő az! - morogta. - Tudtam! Mi a fenéért vagy úgy oda érte? Egy béna, unalmas...

- Ne beszélj így róla! Nem ismered! - förmedtem rá. - De ha tudni akarod, elmondom, miért vagyok oda érte! - léptem közelebb hozzá. - Neki van szíve! Nem csak magával törődik, hanem másokra is gondol, nem úgy mint te! - böktem meg mellkasát. Annyira dühös voltam, hogy nem figyeltem arra, hogy mit is vágok a fejéhez. 

- Szóval, szerinted egy önző, szívtelen alak vagyok?? Akkor meg miért ölelgetsz, miért mondod azt, hogy hiányoztam?? - ragadta meg karom. Leesett az állam, mikor felfogtam a szavait. Akkor mégis hallotta. - Légy boldog vele!! - engedett el, majd elindult kifelé a konyhából. Nem akartam ismét elveszteni őt, nem bírtam volna ki. Itt volt az idő, hogy végre felbátorodjak. Nagy levegőt vettem, és belekezdtem:

- Nincs senkim, Zayn! - mondtam, mire megfordult és összevont szemöldökkel nézett rám. - Nincs senkim! - ismételtem el a szavakat. - Érted?! Nincs! - közelebb lépett hozzám és megszólalt:

- Mi? Akkor meg miért mondtad, hogy van? Mire volt ez jó? - értetlenül meredt rám. Nagyot sóhajtottam.

- Még mindig nem esett le? Nem lehetsz ennyire vak, Zayn! - próbáltam húzni az időd, hogy összeszedhessem bátorságomat. De ahogy a barna szemek vizslattak, nehéz volt. Mély levegőt vettem, és nem törődve azzal, hogy mi lesz ezután, kimondtam. - Mert szeretlek Zayn! Beléd estem, és nem tudok ellene mit tenni! Hidd el próbálkoztam, de nem parancsolhatok az érzéseimnek! Szeretlek, érted?! De te semmibe veszel, csak dugásra kellek neked, más nem is érdekel! - küszködtem a könnyeimmel, melyek ismét ki akartak szökni. - Azért mondtam, hogy van valakim, hogy féltékennyé tegyelek. Azt gondoltam, hogy ha azt hiszed másé lettem, akkor jobban akarsz majd engem! Talán akkor ráébredsz arra, arra, hogy... - nem tudtam befejezni mondatom, mert ajkait enyéimre tapasztotta. Kitágult szemekkel, megmerevedve álltam. Mikor észbe kaptam, lehunytam szemhéjam, és szétnyitottam a számat, beengedve nyelvét, mely éhesen kapott az enyém után. Hajába túrtam, még közelebb vonva magamhoz. Őrülten hiányzott. Lihegve váltunk el egymástól, de csak pár centire.

- Mióta? - kérdezte szuszogva, egyenesen a szemeimbe nézve.

- Már egy ideje... - suttogtam, mire ellépett tőlem, nekem pedig összeugrott a gyomrom. Féltem, nem is, rettegtem, attól, hogy mit fog most mondani. 

- Tudom mit vársz tőlem, Niall... - emelte fel az eddig lehajtott fejét. Ha most azt mondja, hogy nem tud viszont szeretni, én fogok egy kést, és a szívembe szúrom, mert ezt nem bírnám elviselni. Kell nekem, és ha nem kaphatom meg, inkább meghalok. - de én még... nem tudom... Ne érts félre, jól érzem magam veled. Mikor velem vagy minden sokkal jobb, minden annyira más! Hiányoztál, folyton te jártál a fejemben, és ez megijesztett, ezért is nem hívtalak... Már kétszer összetörték a szívem és ez nekem nem megy... - hajtotta le a fejét, mire halványan elmosolyodtam. 

- Nekem ezek a szavak bőven elegek! - mondtam, mire felemelte fejét. - Csak legyél velem! Adj esélyt kettőnknek, kérlek - néztem gyönyörűen csillogó, barna íriszeibe. - Nem kell, hogy szerelmet vallj, csak mert én azt tettem! - mosolyogtam, mire megragadta derekam, neki tolt a konyhapultnak és megcsókolt. 

- Köszönöm, Niall - suttogta számba, majd ismét birtokba vette nyelvével az enyémet. Egyre szenvedélyesebben faltuk egymást. Minden egyes porcikám érte kiáltott, a testem felforrósodott, a pulzusom az egekbe szökött, az ágyékom pedig fájdalmasan lüktetett. Ha most nem állítom le, akkor itt helyben egymásnak esünk.

- Állj le... - lihegtem.

- Nem akarok! - markolt derekamba, majd egy laza mozdulattal felültetett a konyhapultra. Lábaimat automatikusan dereka köré fontam, miközben hajába túrtam, meghúzva tincseit. Hátra vetettem a fejem, mikor nyakam vette célba, erősen megszívva érzékeny bőröm. Felsóhajtottam.

- Z-zayn... - nyöszörögtem, ahogy ágyékát enyémnek lökte. - Á-állj le... - de nem hallgatott rám, tovább izgatott. - Ne... Ah... Bassza meg! - nyögtem, mikor rámarkolt férfiasságomra a nadrágon keresztül. Felkuncogott, mire minden erőmet összeszedtem és megragadva haját, húztam el magamtól. - N-ne csináld, Harry és Louis... Nagyot sóhajtott. 

- Oké... - morgolódott, majd puszit nyomott a számra.

- Khm... - ugrottunk meg a hang hallatán. Harry lépett be a konyhába, nekem pedig lángba borult az arcom. Csak egy kicsivel kellett volna később jönnie és akkor nem lett volna ez a kínos jelenet. Más körülmények között nem érdekelt volna, hogy meglát minket, de most nagyon is gáz volt... 

- Bocs, Haver! - mondta Zayn, a Göndör vállára téve kezét. Egy halk "semmi baj" volt a válasza. 

- Hogy van, Louis? - másztam le a pultról. 

- Fent van, beszéltem vele, de nem engedi, hogy hozzáérjek, nem tudom mit álmodhatott, de még mindig a hatása alatt van... Viszont kért teát, ezért jöttem le. - egy apró mosoly jelent meg arcán, mikor kimondta az utolsó mondatot. 

- Adj neki egy kis időt... - szólaltam meg. - A baleset óta ilyen. Majd egy évig járt pszichológushoz, és kapta a gyógyszert, amit az előbb beadtam neki. Aztán mikor kezdett jobban lenni, már nem kellett állandóan szednie. De ez most elég nagy trauma, amit nehezebben fog feldolgozni, ezért örülnék, ha míg nem látod a javulást, adnád neki a gyógyszerét. Nem akarom, hogy rosszabbra forduljon az állapota - bólintott. - Számtalanszor voltak rémálmai, volt, hogy azt hitte, meg akarom ölni... Lehet, hogy most is ez történt... Ugye, Shanet meggyilkolták… Felkavarta ez az egész - sóhajtott fel Harry, majd feltette a vizet forrni. Zayn mellém állt és átkarolta derekam, amitől boldogan repdestem volna, ha lennének szárnyaim. 

- Elegem van! - fordult felénk Harry. Megijedtem komor hangjától, de nem csak én, Zayn is, aki hirtelen elvette a kezét a derekamról. - Elegem van Lucásból, a városból, a rettegésből, a bujkálásból, és abból, hogy így kell látnom Lout! - hajtotta le a fejét, mi pedig csak csendben vártuk, hogy folytassa. - Nem bírom tovább nézni, azt ahogy szenved! Nem mehet el egyedül sehova, és még a saját házában sincs biztonságban! Ez nem élet, én pedig normális életet akarok neki! Belefáradtam... - hangja halk volt, szinte csak suttogta az utolsó szót. Megértettem, én is ezt szerettem volna, hogy végre boldog legyen, és ne kelljen rettegnie attól, hogy melyik sarkon bukkan fel éppen Lucas. - Magam fogom megkeresni! Ha kell éjjel-nappal kutatok utána, mert addig nem leszek nyugodt, míg a saját szememmel nem látom, hogy meghalt! - kezei ökölbe szorultak, a düh kezdett elhatalmasodni rajta. - Nem akarom, hogy a barátaim is úgy végezzék, ahogy Shane! - itt megakadtam. 

- Mi? - értetlenkedtem. - Szerinted Lucas ölte meg Shanet? - kérdeztem, mire bólintott. - De miért? Ismerték egymást? Vagy csak azért, mert jóban volt Louisval? - tettem fel az össze kérdést, ami megfogalmazódott bennem.

- Fogalmam sincs, de ki más tehette?! Ki az aki, azt akarja, hogy gyanúba keveredjek?! És így elválasszon Louistól? 

- Mi?? - nem értettem miről beszél, elvesztettem a fonalat. 

- Ne légy szőke! - bökött oldalba Zayn, mire morcosan néztem rá. - Harry Shannél járt aznap éjszaka, mikor megölték. Valaki megvárta, míg Harry elment, aztán bement és végzett a fiúval, hogy úgy tűnjön, Harry tette. - kikerekedett szemekkel hallgattam, Zaynt. 

- Te jó ég! - ennyi tellett tőlem. Fel kellett dolgoznom az előbb hallottakat. - Börtönbe fogsz kerülni? - csúszott ki a számon. 

- Reméljük nem... - öntötte ki a gőzölgő vizet a bögrébe, majd beletette a teafiltert. - Bizonyítékok kellenek, hogy nem én tettem, csak nem tudom honnan szerzünk, mivel minden nyom arra utal, hogy én voltam. A cipőm lenyomata, a kocsim kerék nyoma, az ujjlenyomatom és még sorolhatnám... Szarban vagyok, elég rendesen... - csorgatott bele egy kis mézet a teába. 

- Mi lesz, ha... ha mégis bekerülsz... Louis... - nyeltem egy nagyot.

- Inkább elbujdosom... Nem engedem, hogy elkapjanak. Louis elmegy Zaynnel Londonba, ott talán nem keresi Lucas. Ha látja, hogy én itt vagyok, akkor talán azt fogja hinni, hogy Lou is itt van. Ez az egyetlen megoldás... - vette a kezébe a bögrét. 

- Előre elterveztétek? - kérdeztem, hol Zaynra, hol Harryre nézve. 

- Még semmi sem biztos... - indult ki a konyhából Harry.

- Ha kell, én is segítek Lucas felkutatásában, bár nem vagyok valami tapasztalt az ilyen ügyekbe, de bármit hajlandó vagyok megtenni Louis boldogságáért. - mondtam, mire Zayn megmarkolta a karomat. Összevont szemöldökkel néztem rá. Nem értettem mi baja van.

- Köszi, de ezt nekem kell elintéznem, egyedül - Harry úgy mondta, hogy mindvégig háttal állt nekünk. - Nem akarom, hogy bajotok essen... - tűnt el az ajtóban. 

- Miért fogdosol? - húztam ki a karom szorításából. - Mi a fene bajod van? 

- Hülye vagy? Felajánlod, hogy segítesz? Tudod te milyen veszélyes Lucas?! - szinte ordított. 

- És?? - tártam szét a karom.

- És?? - majdnem leharapta a fejem. - Nem akarom, hogy bajod essen! - ahogy kimondta, szívem boldogan dobbant meg. Ezért volt ennyire kiakadva. Mosoly terült el az arcomon, majd hozzá bújtam. 

- Nem engedheted, hogy egyedül csinálja... Lucas egy őrült! - mondtam, nyakába temetve arcom. 

- Nem is fogom, csak maradj ki ebből... - csókolt nyakamba, majd a konyhapultnak tolt. Áttért ajkaimra, éhesen kebelezve be őket. Hihetetlen boldog voltam, szavaitól, aranyos volt, hogy ennyire féltett. Heves csókcsatánk nem igazán akart véget érni, ami ismét fellobbantotta bennem a tüzet.

- Zayn! Mondtam, hogy nem! - próbáltam eltolni magamtól, de persze nem tudtam. Utálom, hogy erősebb nálam. A fenéket, imádom!

- Kint a kocsim! - suttogta számba, mire felnevettem. 

- Inkább vegyél egy hideg zuhanyt! - nyomtam egy puszit szájára.

Estére Louis kicsit jobban érezte magát, és sikerült néha egy-egy apró mosolyt csalnunk arcára a hülyeségeinkkel. Még mindig nem tudjuk mit álmodott, nem akart róla beszélni, mi pedig tiszteletben tartottuk, és nem kérdezősködtünk tovább. Ha akarja, majd elmondja. 

Zayn felment tussolni, míg én megágyaztam a kihúzható kanapén. Bebújtam a meleg takaró alá, és boldogan, mosolyogva vártam, hogy Zayn végre befejezze a tussolást. Már vagy egy fél órája fent van… Épp elhatároztam, hogy felmegyek hozzá, mikor is megjelent a lépcső alján, pucéran.

- Nincs ruhám… - vigyorgott huncutul. Beharapott alsó ajakkal mértem végig, meztelen testét, és éreztem az alhasam bizsergését. Mégis csak bő két hete nem feküdtünk le, és ez teljesen kikészített. Próbáltam visszanyerni józan eszem, és felkeltem, hogy kiszedjek egy bokszert a táskámból.

- Tessék! - dobtam felé, amit ügyesen elkapott.

- Nem akarod, hogy pucéran bújjak hozzád? - kacérkodott, miközben felrángatta magára a fekete alsót.

- Nem! - bújtam vissza, hatalmas mosollyal az arcomon. Dehogynem, erre vágytam, ha most nem itt lennénk, ilyen körülmények között, biztos nem engedtem volna, hogy felvegyen bármit is. Sietve bújt be mellém, és azonnal ajkaimra tapadt, majd nyakam kezdte el kényeztetni, édes csókjaival. 

- Hmm… Annyira kívánlak - suttogta fülembe, beleharapva cimpámba. Felnyögtem, izmos mellkasát simogatva. 

-Ne, Zayn! - állítottam le. - Bírd ki! - pufogva húzódott el, majd hátat fordított nekem, és magára húzta a takarót, miközben dünnyögött valamit, amiből semmit sem értettem. Felnevettem viselkedésén, majd hozzá bújtam, kezemet hasára simítottam, tarkójára puszit hintettem. Tudtam jól, hogy csak azért csinálja, hogy beadjam a derekam, de most nem fogom, akár mennyire is szeretném én is. - Mit mondtál az előbb? - suttogtam.

- Azt, hogy holnap elmegyek, és ismét nem látjuk egymást… - hangja szomorúan csengett. 

- Máris? - váratlanul ért, azt hittem itt lesz legalább egy-két napig. - És gondolom ott is maradsz… - húzódtam el tőle, és a hátamra gördültem, a plafont bámulva. - Mi lesz velünk, Zayn? - sóhajtottam egy nagyot, mire fölém hajolt, és gyönyörű csokibarna szemeit, enyéimbe fúrta. 

- Jössz velem! Ennyi! Nincs min gondolkodni! - jelentette ki.

- Ez nem ilyen egyszerű… - mondtam lebiggyesztet ajakkal. Mondani könnyű…

- Szóval nem akarsz velem jönni... Oké, értem én, de akkor ezt mondd, ne azt, hogy ez nem ilyen egyszerű! Szánalmas szöveg! - morgolódott.

- Veled akarok menni, ez nem kérdés, de ez…

- Jössz, és kész! - vigyorgott és megcsókolt. - Van kb úgy… - gondolkodott el, amitől ráncok jelentek meg homlokán. Elmosolyodtam. - két heted, hogy eldöntsd mit akarsz, de tudnod kell, hogy én Londonban maradok! - csókolt nyakamba, majd a kulcscsontomra, mire lehunytam szemem, és a hajába túrtam. 

- Már megint kezded? - sóhajtottam. 

- Nem tudom miről beszélsz - kuncogott. Felhúzta a felsőm, és csókokkal hintette be a hasam, majd a mellkasom, aztán ajkaimat vette célba. Nyaka köré fontam a karom, és magamra húztam. Hosszas kényeztetés után, már nem bírtam tovább. Akartam őt.

- Menjünk a kocsidba! - ziháltam, mire hatalmas mosoly jelent meg arcán. 

- Azt hittem sose adod be a derekad...