Halihó :)
Nagy nehezen, de megérkeztem az új résszel, amiben kiderül, hogy mi is lesz Niallel. :)
Nagyon szépen köszönöm a sok csodálatosabbnál csodálatosabb kommenteket, (igyekszem válaszolni rájuk) amivel mindig feldobjátok a napomat. <3
Köszönöm, hogy vagytok nekem, imádlak benneteket <3
Nagyon szépen köszönöm a sok csodálatosabbnál csodálatosabb kommenteket, (igyekszem válaszolni rájuk) amivel mindig feldobjátok a napomat. <3
Köszönöm, hogy vagytok nekem, imádlak benneteket <3
Jó olvasást! :)
Dreamy Girl
*Két nappal később*
Zayn
"Elmosolyodtam, mikor megéreztem a hasamra simuló kezet, és a puha, forró ajkakat, amik apró csókokkal lepték el a nyakamat.
- Niall? - suttogtam, mindvégig csukva tartva a szemeimet.
- Igen? - hallottam meg az ismerős hangot, és éreztem meleg leheletét, amitől libabőr futott végig rajtam.
- Azt hittem elveszítettelek... - fogtam meg a hasamon pihenő kezét, összekulcsolva ujjainkat. Annyira jó volt újra érezni bőrének melegét.
- De hát itt vagyok, Zayn! - csókolt bele a fülembe, remegést kiváltva belőlem.
- Azt álmodtam, hogy lelőttek, és kómába estél... - vettem egy mély levegőt, majd folytattam: - Megijedtem... Féltem, hogy elveszítelek... - mondtam, és meg akartam fordulni, hogy láthassam arcát, de nem tudtam. Valami megakadályozott a mozdulatban.
- Csak egy rossz álom volt, én itt vagyok veled! - suttogta, puszit nyomva a tarkómra, amitől mosoly kúszott az arcomra. - Mindig itt leszek neked!
- Ígéred? - kérdeztem.
- Ígérem! - suttogta, mire hirtelen minden megszűnt. Nem éreztem kezének forró érintését, testének melegét, puha ajkainak kényeztetését. Mi történt? Hova tűnt? Akartam kinyitni a szemeimet, de nem tudtam. Meg akartam fordulni, de mind hiába, meg sem mozdultam. Mi ez az egész? Hol vagyok? És hol van Niall? Mi történik velem? Kapott el a kétségbeesés.
- Elnézést! - egy női hang zavart meg, ami először messziről, majd egyre közelebbről hallatszott. - Elnézést! - ismételte, szinte már a fülembe."
- Fiatalember! - éreztem meg egy kezet a vállamon, ami gyengén megszorított, mire azonnal kipattantak a szemeim. Először azt sem tudtam, hol vagyok. Össze voltam zavarodva. Körülnéztem, és összeszorult a szívem, mikor Niallre tévedt a tekintetem. A fehér kórházi ágyon feküdt mozdulatlanul, csak a mellkasa járt fel-és le. A karjából, és az orrából csövek lógtak ki, a szívmonitor pedig halk csipogással, és egyenletes görbékkel jelezte a szíve megfelelő működését. Szomorúan sóhajtottam fel. Ez csak egy álom volt...
- Ne haragudjon, hogy megzavarom, de a doktor úr meg szeretné vizsgálni a beteget! Megtenné, hogy addig kint várakozik? - Néztem a kedvesen mosolygó nővérre, majd az orvosra, aki épp akkor lépett mellém.
- Jó napot! - köszönt, mire biccentettem. - Csak pár perc az egész, aztán visszajöhet! - közölte a fehérköpenyes férfi.
- Rendben. - szedtem össze a hangomat, majd megcirógattam Niall kezét, ami össze volt kulcsolva az enyémmel. - Mindjárt jövök! - biztosítottam a kis szöszit, aki olyan békésen feküdt ott, mintha csak aludna. Ásítozva, szememet dörgölve léptem ki a kórház folyosójára, ahol elég nagy volt a pangás. Az éjszakákat jobban szerettem, mert akkor csak pár ember lézengett, és minden valahogy nyugodtabb volt. Szívem újra összeszorult, mikor felidéztem az álmomat, ami olyan valóságosnak tűnt. A puha ajkai a bőrömön, a meleg lehelete a tarkómon, a keze bizsergető érintése a hasamon, és az egyedi illata. Mindent éreztem... Fáradtan, alig élve indultam meg az automatáig, hogy egy jó hideg vízzel enyhítsek a szomjamon. Bedobtam az aprót, megnyomtam a gombot, és míg vártam az ásványvízre, kiropogtattam elaludt nyakamat, és végtagjaimat. Elég kényelmetlenek voltak itt az éjszakák, de nem érdekelt, Niall mellett a helyem, és én egy percre sem akartam őt magára hagyni. Kibírom, úgy sem tudok aludni, inkább csak szunyókálok, mert minden neszre felébredek, remélve, hogy a szöszi felébredt. Amint kidobta a vizes palackot az autómat, lecsavartam a kupakját, és egy húzásra felhörpintettem. Nagyon szomjas voltam, nem is emlékszem mikor ittam utoljára, sőt arra sem, hogy enni mikor ettem.
- Zayn? - hallottam meg az ismerős hangot, mire megfordultam, és Liam kialvatlan, fáradt arcával találtam szembe magam.
- Hello! - köszöntem, és közben körülnéztem, várva a többieket, de nem láttam sehol őket. - A másik kettő? - kérdeztem.
- Mindjárt jönnek, csak lemaradtak kicsit.- mondta, majd rákérdezett Niallre.
- Most van bent az orvos. Az állapota stabil, elvileg minden rendben van, de mégsem ébred fel... - sóhajtottam egyet, aztán intettem a fejemmel az egyik széksor felé, ahova leültünk. Nem igazán beszéltem ebben a két napban a többiekkel, csak Harryvel, aki elmesélte a Lucasszal történt dolgokat. Valahogy nem volt kedvem a társasághoz, egyedül akartam lenni Niallel, és a gondolataimmal, de most úgy éreztem, itt az idő ennek véget vetni.
- Figyelj - köszörültem meg a torkomat. - Én...- dadogtam a tarkómat vakargatva. - Szóval... én... eléggé ki voltam akadva, és olyankor mondok sok mindent, és teszek olyan dolgokat, amiket... érted?...
- Semmi baj, Zayn! - szólt közbe Liam, amiért irtó hálás voltam, mert nem vagyok valami jó a bocsánatkérésben. - Megértem, nem kell aggódnod, mindannyian kivagyunk...
- Kösz - böktem ki nagy nehezen. - Mindent.
- Ugyan, nincs mit, te is megtetted volna. - Egyetértően bólogattam, majd egy nagy sóhaj kíséretében dőltem hátra a székben, a fejemet a falnak támasztva.
- Csak két nap telt el, de én már nem bírom tovább. - törtem meg a csendet, ami közénk telepedett. Nem szoktam csak úgy megnyílni mások előtt, vagy az érzéseimről beszélni, de valahogy úgy éreztem, hogy Liammel kivételt tehetek. Nem ismerem még annyira, mégis megbíztam benne. - Én igyekszem erős maradni, de egyre nehezebb. Mi lesz, ha hetekig nem ébred fel? Bele fogok őrülni. - néztem az embereket, akik kétségbeesetten lézengtek a folyóson, vagy épp mosolyogva léptek ki a kórtermekből, és ugrottak boldogan az őket váró rokonak, barátaik karjaiba. Bárcsak én is mosolyoghatnék végre. - Azt hittem erős tudok maradni, de nem megy...
- Tudom, hogy mondani könnyű, de nem adhatod fel ilyen gyorsan, és ilyen könnyen! Erős vagy Zayn, és kitartó! Niall pedig fel fog ébredni, érzem! Csak legyél mellette, beszélj hozzá, mert neki most arra van a legnagyobb szüksége, hogy hallja a hangodat, és érezze, hogy itt vagy vele! - mondta nyugodt hangon, amitől valamiért megnyugvás töltött el.
- És Louis hogy viseli? - kérdeztem, témát váltva, mert tudtam jól, hogy neki még nehezebb, főleg, hogy egyszerre két trauma is érte.
- Mindig azt hajtogatja, hogy jól van, de Harry szerint nincs... És szerintem sem...
- Persze, hogy nincs jól... - böktem ki azonnal, majd szinte suttogva, hogy meg ne hallják a körülöttünk lévők folytattam: - Megölt egy ember. Akár mennyire is egy elmebeteg faszkalap volt Lucas - már a neve említésére is ökölbe szorultak a kezeim. - akkor is a testvére volt, és egy hús vér ember.
- Gondolom, hogy nem lehet könnyű neki feldolgoznia, de bízom abban, hogy idővel jobb lesz minden. Harry pedig majd segít neki túllépni ezen, remélem... - Bólintottam. Csak az a baj, hogy ez nem sokat ér. Ha Louis nem engedi, hogy segítsen, akkor hiába van ott mellette, az nem elég. Beszélnie kell róla, kiadnia magából azt, amit most érez, mert úgy sokkal könnyebb lesz neki. Tudom jól milyen érzés, én is átestem ezen. A falon lévő órára néztem, majd az ajtóra. Már rég ki kellett volna jönniük! - mondtam magamban, és mintha csak meghallották volna, nyílt is az ajtó. Felpattantam, majd sietve az orvos elé léptem.
- Hogy van? - kérdeztem összeszorult gyomorral.
- Jobban, minden rendben van! A sebei szépen gyógyulnak, nincs fertőzés, és belső vérzés! - hajtotta be a kartonját, majd rám nézett. - Már csak arra várunk, hogy felébredjen!
- És az mikor történik meg? - kérdeztem, bár tudtam jól, hogy ez egy idióta kérdés, mégis fel kellett tennem.
- Sajnálom, de ezt nem tudom megmondani, reménykedjünk, hogy pár napon belül felébred! De most mennem kell, várnak a további betegeim! - ment el, nekem pedig nem múlt el a görcsös érzés a hasamban.
- Hamarosan fel fog ébredni! - tette a vállamra a kezét Harry, aki gondolom időközben megérkezett. - Biztos vagyok benne!
- Egy-két nap! - nyugtatgatott továbbra is Liam. Hálát adtam az égnek, hogy ilyen emberekkel vagyok körülvéve, mert a biztató szavaik nélkül én már rég feladtam volna. Tekintetem Louisra tévedt, akin tisztán látszott, hogy nincs jól. Maga elé meredt, mintha itt sem lett volna. Szemei vörösek, és duzzadtak voltak. Harry magához ölelte, puszit hintve a hajába, majd rám nézett kétségbeesett zöld szemeivel, és szomorúan megrázta a fejét.
- Bemehetünk? - kérdezte Liam a nővértől, aki kedvesen mosolyogva bólintott. A fiúk megindultak befelé, és ahogy a göndör barátom mellém ért elkaptam a karját, mire kérdőn nézett rám.
- Beszélhetnénk? - kérdeztem, ő pedig Louisra nézett. - Négyszemközt! - jelentettem ki. Harry suttogott valamit Lou fülébe, aki nagyot sóhajtva ment be Liam után. - Menjünk ki, szükségem van egy doboz cigire, két napja nem szívtam! - indultunk meg kifelé a kórház elé, ahol az egyik padra leültünk. Előkaptam a bagót, és a barátom felé mutattam a dobozt, aki kivett egy szálat, majd én is, és rágyújtottunk.
- Ez annyira hiányzott már! - szólaltam meg, mikor letüdőztem a füstöt. A göndör csak bólintott. - Hogy van? - tettem fel a kérdést, ami miatt kihívtam őt.
- Nem jól... - sóhajtotta gondterhelten. - Nem csinál semmit, csak ül, és néz ki a fejéből. Ha próbálok közeledni hozzá mindig kitalál valamit, hogy most miért ne. Kértem, hogy mondja el mit érez, de ő csak annyit mondott, hogy jól van... Pedig nagyon nincs jól... - dőlt hátra a padon, és fejét a támlára fektetve fújta felfelé a füstöt.
- Beszélnie kell, ki kell mondani azt, ami a fejében kavarog! Ha így folytatja, felemészti, és onnan még nehezebb az út a gyógyuláshoz, ugye tudod? - szívtam bele újra a cigibe, és figyeltem a búskomor barátomat, aki csak nagyokat sóhajtozott.
- Nem tudom, mit tegyek Zayn... - láttam rajta, hogy tényleg tanácstalan volt, pedig Harryt nem így ismertem, ő mindig mindre talált megoldást, most meg úgy nézett ki, mint aki teljesen elveszett. - Én próbálom beszédre bírni, de ő nem akarja...
- Muszáj, Harry! Nem adhatod fel, nem hagyhatod, hogy feleméssze! Ha neked nem mondja el, akkor keresd fel Dereket, tudod hogy ő jól megérteti magát az emberekkel, és anno neked is segített, akárcsak nekem!
- Nem tudom, Zayn, ha velem nem akar beszélni, akkor szerinted Derekkel fog? - kérdezte.
- Fogalmam sincs, de egy próbát megér, nem? - szívtam bele a bagómba újra és újra.
- Tudtam, hogy ez lesz... - állt fel a padról, idegesen a hajába túrva. - Ezért nem akartam, hogy ő ölje meg! Louis egy törékeny lélek, és őt ez százszorta jobban megviseli, mint minket! Félek, hogy soha nem fogja tudni feldolgozni... - dobta el a csikket, amit eltaposott. - Mi lesz akkor? - nézett rám kétségbeesetten.
- Harry! - szóltam rá erélyesebben. - Szedd össze magad! Én is ki vagyok, te is ki vagy, de nem adhatjuk fel, erősnek kell lennünk! - mondtam azt, amit Liam mondott nekem. - Ne arra gondoljunk, hogy mi lesz ha, hanem arra, ami most van! - szívtam bele egy utolsót, majd elpöccintettem a csikket. - Szóval - ugrottam le a padról, és odaléptem Harryhez a kezeimet a vállára téve. - Ne csüggedjünk, minden rendben lesz! Niall felébred, Louis túlteszi magát ezen, és akkor felpakolunk, aztán itt hagyunk minden rosszat, és irány London! Új élet, új lehetőségek! - veregettem meg a vállát.
- Jó, oké, de nem csak ez a baj! Lucas szavai járnak a fejemben, és attól félek ennek sosem lesz vége! - bökte ki azt, ami már egy ideje nyomta a szívét. - Hiába megyünk Londonba, hiába az új élet...
- Mi? Az, hogy az emberei megtalálnak minket, és hogy soha nem lesz nyugtunk? - kérdeztem, de nem vártam választ rá, hanem folytattam tovább: - Ezt csak azért mondta, mert tudta jól, hogy annyi az életének, berezelt, és valamivel meg akart félemlíteni! Az emberei le sem szarnak majd minket, van nekik ennél nagyobb gondjuk is most, hogy a nagy vezérük halott!
- Biztos vagy ebben? - kérdezte.
- Holt biztos! - néztem szemeibe. - Na, gyere, menjünk be!
- Jó, oké, de nem csak ez a baj! Lucas szavai járnak a fejemben, és attól félek ennek sosem lesz vége! - bökte ki azt, ami már egy ideje nyomta a szívét. - Hiába megyünk Londonba, hiába az új élet...
- Mi? Az, hogy az emberei megtalálnak minket, és hogy soha nem lesz nyugtunk? - kérdeztem, de nem vártam választ rá, hanem folytattam tovább: - Ezt csak azért mondta, mert tudta jól, hogy annyi az életének, berezelt, és valamivel meg akart félemlíteni! Az emberei le sem szarnak majd minket, van nekik ennél nagyobb gondjuk is most, hogy a nagy vezérük halott!
- Biztos vagy ebben? - kérdezte.
- Holt biztos! - néztem szemeibe. - Na, gyere, menjünk be!
- Kösz mindent! - fordult felém, és megölelt, mire én is átkaroltam.
- Nincs mit! - veregettem meg a hátát barátian. - Fel a fejjel! - húzódtam el tőle, majd átdobva a karomat a vállán sétáltunk vissza, hogy csatlakozzunk a többiekhez.
A napok csak teltek, de Niall még mindig nem ébredt fel. Az állapota stabil volt, a sebei is szépen gyógyultak, mégsem kelt fel, pedig már itt lett volna az ideje. A Harryvel történt beszélgetés óta valahogy könnyebb volt, de ahogy teltek a napok, még nehezebb lett. Louis még mindig nem beszélt a történtekről, és hiába is akartuk, hogy beszéljen Derekkel, nem tudtuk rávenni. Mindig csak azt hajtogatta, hogy "jól vagyok". Nehezebb volt, mint gondoltam, de Harry nem adja fel, folyton küzd Louisért, bár látom, hogy már ő sem olyan lelkes, mint mikor megígértük egymásnak, hogy erősek leszünk. Niall kezét fogva ültem az ágy melletti kis széken, és figyeltem békés arcát. Egyre nehezebb volt ez az egész, és egyre jobban kétségbe voltam esve. Minden rendben van, akkor miért nem ébred fel? Az orvos szerint is már fel kellett volna ébredni, és ez még jobban aggasztott. Látni akartam kékségeit, a mosolyát, hallani a hangját, a nevetését, és a durcás arcát, mikor pikkel rám.
- Niall - szólaltam meg kézfejét simogatva. - Nyisd ki a szemed, kérlek! Ennyi pihenés elég volt, már lassan egy hete, hogy lustálkodsz! Nem bírom már tovább... Hiányzol... Nagyon... Ébredj fel! - sóhajtottam, és kisimítottam az arcába lógó tincsét. - Emlékszel mikor először megcsókoltalak abban a buliban? - kérdeztem, és hagytam egy kisebb szünetet, mintha arra várnék, hogy megszólaljon. - Már akkor éreztem valamit, de nem törődtem vele. Az az este után minden megváltozott, folyton te jártál a fejemben, meg akartalak szerezni, ami sikerült is. - mosolyodtam el az emlékekre. - Nem bántam meg, hogy "csak szex és más semmi" kapcsolatunk volt az elején, mert látod mi lett a végén?! Beléd szerettem! Én, aki csak az egyéjszakás kalandokat kereste... De jöttél te, és teljesen felkavartad az életemet, amit egyáltalán nem bánok! - mosolyodtam el, mindvégig a csukott szemeit nézve. - És tudod mit? Alig várom, hogy elkezdjük a közös életünket! - hajoltam az arcához, egy puszit nyomva rá. - Már csak rád várok, arra, hogy felkelj, és utána indulhatunk is! - annyira akartam, hogy megszóljon, hogy mondjon valamit, de semmi választ nem kaptam.
- Csináltam egy hülyeséget... - folytattam lehajtott fejjel. - Tudod, nagyon kiakadtam, mikor... mikor közölte az orvos, hogy kómába estél...és hát... - vakartam meg a tarkómat. - tönkretettem a művünket... - hunytam le a szemeimet összeszorítva, arra várva, hogy leszidjon, vagy valami, de sajnos csak a monitor egyenletes csipogása, és a lélegeztető hangja töltötte be a szobát, semmi más. - Szidj le! - mondtam erélyesen. - Kiabálj! Nevess! Sírj! Bármit, csak csináld! Kérlek! - túrtam bele a hajamba idegesen. Nagyot sóhajtottam, ezzel kicsit lenyugtatva magam, aztán óvatosan a mellkasára hajtottam a fejem, hallgatva nyugtató, egyenletes szívverését. - Bocs, hogy kiabáltam, de már nem bírom! Nekem ez nagyon nehéz! Látni, hogy itt fekszel, és nem tehetek érted semmit... - ujjaimmal simogattam a karját, és mélyeket lélegeztem illatából. Így feküdtem perceken keresztül, majd felkeltem a székről, hogy hozzak egy pohár vizet, mikor is kinyílt az ajtó, és egy negyvenes éveiben járó nő, kisírt szemekkel lépett be rajta.
- Istenem, a kisfiam! - kapta a szája elé a kezét, a szemeibe pedig újra könnyek gyűltek, ahogy meglátta a kórházi ágyon fekvő fiút. Tehát ő Niall anyja. Néztem a fiához siető nőt, aki szüntelenül zokogott.
- Fiam! - lépett be egy férfi is, aki biztos a szöszi apja lehetett. Csak néztem őket, ahogy ott állnak a fiúk mellett, és szólítgatják őt. Úgy érzetem, hogy itt az ideje lelépnem, ezért halkan megindultam az ajtó felé, és mikor már épp kiléptem volna, egy hang megállított:
- Elnézést! - Húztam el a számat, majd kifújva a benn tartott levegőt rendeztem az arcvonásaimat, mielőtt feléjük fordultam volna. - Kicsoda maga? - kérdezte az anyja kíváncsian fürkészve engem.
- Őőő... én... Niall egyik haverja vagyok... - szedtem össze a hangomat. Jézusom, mikor lettem ilyen beszari? Ezek csak a szöszi szülei, mit vagyok beparázva?
- Ó! - lepődött meg az édesanyja. - Nem is mesélt magáról. - törölte meg ujjaival a kisírt szemeit. Tudtam, hogy Niall még nem vallotta be a szüleinek, hogy meleg, de azért csak megemlíthetett volna, mert ez így elég gáz szitu volt.
- Akkor biztosan tudsz mondani valamit az állapotáról, vagy a történtekről! - szólalt meg az apja is, rám szegezve a tekintetét. - Nekünk csak annyit mondtak a telefonba, hogy meglőtték, és hogy kómában van... - csuklott el a hangja, a nő pedig újra felzokogott. - Üzleti úton voltunk, a repteret lezártál, nem tudtunk hamarabb jönni... - hadarta, én pedig csak bólintottam.
- Mindjárt behívom az orvost, ő többet tud mondani önöknek! - mentem ki, olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam, hogy keressek valakit, aki majd beszél a szülőkkel, mert én képtelen lettem volna rá. Miután megtaláltam a dokit beküldtem hozzájuk, én pedig kisétáltam a kórház kijáratán, hogy végre rágyújtsak, és lenyugtassam az idegeimet. Miközben már a harmadik szálat szívtam az épület falának dőlve, elkezdtem gondolkodni. Mindenen. Az egész életemen. Azon, hogy soha a büdös életbe nem gondoltam volna, hogy találok valakit, aki ennyire fontos lesz nekem, akiért bármit megtennék, csak hogy boldognak lássam. Most jöttem csak igazán rá, hogy mennyire szeretem is őt. Az életem ezerszer jobb lett, mióta velem van, és végre úgy éreztem, van értelme az életnek. Miután egy újabb cigit szívtam el, elpöccintettem a csikket, és a hajamba túrva indultam vissza a folyosóra, de nem mentem be a kórterembe, mert nem akartam újra találkozni a szülőkkel, ezért leültem a váróterem egyik eldugottabb sarkába, és vártam. Pár perc elteltével az ajtó kinyílt, és a szülők, az orvossal a nyomukban egy másik helyiségbe mentek be, én pedig azonnal felpattantam, és besiettem Niallhöz. Puszit nyomtam a homlokára, majd leültem az ágyra, és a kezét cirógattam.
- Újra itt vagyok! Látod, a szüleid is itt vannak, és nagyon aggódnak érted! - mondtam mindvégig az arcát fürkészve. - Legalább tudnám, hogy hallasz... Szorítsd meg a kezemet, ha hallasz! - fogtam meg a kezét, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy történjen végre valami. - Szorítsd meg, így! - szorítottam meg gyengéden a kezét, de semmi. - Gyerünk szöszi! Ébresztő! - hajtottam a fejem a mellkasára, és behunytam a szemeimet, el nem eresztve a kezét. - Bármit megteszek, csak ébredj fel! - motyogtam a fehér takaróba, ami a testét fedte. - Bármit... Bármit, csak hogy újra halljam a hangodat, a nevetésed, hogy láthassam a boldogan csillogó kékségeid, hogy érezhessem ajkaid, érintéseid, hogy... - hirtelen hallgattam el, mert úgy éreztem, mintha megmozdult volna a keze a kezemben. Felkaptam a fejem, a szívem vadul kalimpált, szinte ki akart törni a helyéről. Visszafojtott lélegzettel néztem le az arcára, de a szemei még mindig csukva voltak. Éreztem! Nem képzelődtem! Nem, az nem lehet! Tuti, hogy megmozdul!
- Niall? - simogattam meg a kezét. - Hallasz engem? - kérdeztem remegő hangon. - Tudom, hogy hallasz! - reményteli mosoly jelent meg az arcomon. - Tudom! - emeltem fel a kezét, és újra éreztem megmozdulni az ujjait. - Úristen! - remegett az egész testem.
- Gyerünk szöszi! - simítottam hátra a haját, majd egy puszit nyomtam a homlokára, még mindig a kezét fogva. - Szeretlek! Szükségem van rád, kérlek ébredj fel! - mikor ezt kimondtam ujjai megmozdultak, és gyengéden megszorították a kezemet. Hatalmas mosollyal az arcomon, remegő kezekkel simítottam végig az arcélén.- Nyisd ki a szemed! - haraptam be az alsó ajkam idegességemben. Egy halk nyöszörgés hagyta el a száját. Nem akartam hinni a fülemnek, de mikor újra motyogni kezdett, olyan boldog voltam, hogy azt el sem tudom mondani. Szemei résnyire nyitódtak, majd újra lecsukódtak, a szája mozgott, dünnyögött valamit. - Itt vagyok Niall! - Nyitotta ki a szemeit, hunyorgott, aztán ismét lecsukta őket. Kezei megmozdultak, ajkai összecsukódtak. - Felébredtél! Istenem! - homályosodott el a látásom, az előtörni készülő könnyektől. Lehajoltam hozzá, és puszit nyomtam arcára, majd szájára. - Itt vagy! - remegő kézzel simítottam végig arcélén. Újra kinyitotta a szemét, és egyenese rám nézett a még fénytelen, homályos kékségeivel. - Szeretlek! - suttogtam mosolyogva. Látszott rajta, hogy még nincs magánál, csak nézett előre, folyton le-le csukódó szemekkel. Mos már tudtam, hogy minden rendben lesz. Végre felébredt.
