128.rész

Sziasztok!

Újra itt vagyok, összeszedtem magam, és meghoztam nektek a kövi részt, ami elég hosszú lett, de remélem nem bánjátok. :) Nem volt szívem szétszedni, másrészt pedig, olyan sok gyönyörű kommentet kaptam tőletek, hogy gondoltam meglepek titeket, egy hosszabb résszel! <3 
Köszönöm mindenkinek, aki írt, el se tudjátok képzelni, hogy milyen sokat segítettetek nekem! Annyira imádlak benneteket, köszönöm, hogy vagytok nekem! Mindenkinek küldök egy hatalmas ölelést! <3 Ti vagytok a legjobbak! ;)
Köszönöm a 190! feliratkozót! Jézusom! Wow! El se tudom hinni! Aztamindenitneki! :')

A részről annyit, hogy imádtam írni, és remélem, hogy nektek is tetszeni fog, nekem nagyon sokat jelent! :3 

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok nektek! :) 

Jó olvasást!

Dreamy Girl 

Niall 

Boldogan, mégis csalódottan feküdtem a padlón. Szerettem volna, ha Zayn itt marad velem, és összebújunk egy kicsit, ezután az eszméletlen szex után. Fantasztikus volt, amit velem művelt, igaz kimerültem, alig bírok megmozdulni, és minden porcikám sajog, a farkamról és a golyóimról nem is beszélve, de akkor is, rohadtul megérte. Ilyen élményben még soha nem volt részem. Mosolyogva gondoltam vissza az előbb történtekre, amitől újra bizseregni kezdtem. Feljebb húztam a takarót, egészen a nyakamig, és beleszippantottam. Éreztem Zayn mámorító illatát, amitől a pillangók felébredtek a gyomromban. Annyira szeretem őt. Teljesen elvette az eszemet. Reméltem, hogy ő is ugyanígy érez irántam, még ha nem is mondja ki. Bár örülnék neki, ha bevallaná, de megfogadtam, hogy nem fogom erőltetni. 

Folyton a garázsajtót figyeltem, hogy mikor nyílik már ki. Minden egyes zajra megdobbant a szívem. Mikor végre felnyílt, és megláttam Zayn tökéletes alakját, ahogy felém sétált magabiztos mozgásával, féloldalas mosolyával, hevesebben kezdett verni a szívem, és a vigyorom a fülemig ért.

- Látom, még élsz! - jelentette ki szívdöglesztő mosollyal az arcán, miközben letérdelt mellém. - Hoztam egy kis csokit - nyújtott felém három fajta csokoládét. - Nem tudtam, melyiket szereted, ezért hoztam több fajtát is. A kedvenceim. Ezek a legjobbak, és úgy voltam vele, hogy talán te is odavagy valamelyikért - mondta, nekem pedig ismét lepkék repkedtek a hasamban. Elvettem a Snickers-t, miközben mindvégig boldogan mosolyogtam a figyelmességén. El sem hiszem, hogy ő az a Zayn, akit a legelején megismertem. Emlékszem, hogy mennyire utáltam, elég volt csak ránéznem, és máris forrtam a dühtől. Most pedig, itt vagyok vele, és minden percben arra vágyom, hogy hozzám érjen, itt legyen velem, és szeressen, úgy, ahogy én őt. 

- Kösz! - Eltéptem a csoki papírját, majd beleharaptam. 

- Nem volt semmi normális kaja, de ha gondolod, rendelhetünk pizzát! 

- Az jó lenne! - mondtam. 

- Oké, akkor meg is rendelem! - állt fel mellőlem. - Közben elszívok egy cigit! - indult meg kifelé, mire utána szóltam:

- Várj! - A hangom hallatán megfordult, és kíváncsian nézett rám. - Ne menj ki, kérlek! - könyörögtem. Nem akartam ismét egyedül lenni. Szükségem volt arra, hogy mellettem legyen. 

- Mindjárt jövök, csak pár perc! Itt nem szívhatom el a cigit! - mosolygott.

- Megyek én is! - nyúltam a bokszeremért, mire fájdalom hasított az alfelembe, és a lábaim is zsibogni kezdtek.

- Biztos? Inkább pihenj! - mondta, de én vele akartam lenni, ezért akár mennyire is fájt, szép lassan felöltöztem, és kimentünk, hogy elszívjon egy cigit. Háttal nekidőlt a falnak, majd előkotorta a farmerje zsebéből a bagót, amit az ajkai közé fogott, és meggyújtotta. Lehunyt szemekkel szívott bele, én pedig ámulattal figyeltem. Annyira dögösen, és olyan élvezettel szívta, hogy én is megkívántam a cigit. 

- Milyen pizzát kérsz? - kérdezte a telefonjával a kezében. Nem reagáltam, csak figyeltem, ahogy a füléhez emeli a készüléket, miközben kifújja a füstöt, egy-egy karikát formálva, amik szertefoszlottak a levegőben. Néztem ajkait, ahogy beszéd közben mozognak, bicepszét, amin az izmok megfeszültek. Nem tudom, mennyi idő telt el, mire végre sikerült összeszednem magam, és megszólaltam:

- Őőő... M-mit mondtál? - kérdeztem, mert fogalmam sem volt, miről is beszéltünk.

- Már mindegy, megrendeltem! - mondta, majd folytatta: - Miért dadogsz szöszke? - röhögött miközben kifújta a füstöt, majd huncut vigyorral nézett rám. 

- Semmit - pirultam el zavaromban.

- Aham - vigyorgott sejtelmesen. 

- Most meg mi van? - kérdeztem arcát fürkészve. 

- Tudom, hogy kibaszottul jóképű vagyok, na de annyira, hogy elfelejtsd azt is, milyen pizzát akarsz enni?! - nevetett fel, én pedig szúrós szemmel néztem rá, miközben éreztem, hogy fülig vörösödöm. 

- Nem is téged néztelek! - jelentettem ki, mire hangosan felnevetett, aztán lassú léptekkel, mindvégig a szemembe nézve megindult felém. Nagyot nyeltem, a gyomrom görcsbe rándult. Mikor elém ért, az egyik kezét a fejem mellett támasztotta meg, míg a másikkal a cigit vette ki a szájából. Felemelte a fejét, és kifújta a füstöt, én pedig ámulattal figyeltem minden mozdulatát. Eldobta a csikket, amit megtaposott, majd a szemembe nézett, nekem pedig megremegtek a térdeim, és a szívem ki akart ugrani a helyéről. Az alsó ajkát beharapta egy huncut mosoly kíséretében, mire megnyaltam a szám, majd szétnyitottam, és előrébb hajoltam. Meg akartam csókolni, érezni akartam puha ajkát, de elhajolt. Nem értettem, miért csinálja ezt velem, ezért megpróbáltam még egyszer. Újra elhajolt. Épp meg akartam szólalni, mikor megnyalta az ajkam, aztán átdugta a nyelvét a számba. Vad táncot jártak a nyelveink, és megpróbáltam átvenni az irányítást, de hamar feladtam. Zaynnel szemben nincs esélyem. Ebbe belenyugodva túrtam bele fekete, sűrű hajába. 

- Én irányítok, emlékszel? - suttogta a számba, mire bevillantak a fejembe az előbbi képek. 

- És mi van, ha én veszem át az irányítást? - mondtam megmarkolva a tincseit, amit meg is húztam. Felnyögött, majd elkapta a csuklóm, és a falhoz nyomta.

- Meg ne próbáld! - mondta a szemembe nézve. Láttam, hogy nem gondolja komolyan, csak játszik. 

- Miért? Mi lesz akkor? Megbüntetsz? - huncutkodtam, mire az alsó ajkamba harapott. Felsóhajtottam, ahogy nekem lökte a csípőjét. 

- Nem volt elég, amit az előbb kaptál?! Még mersz játszadozni velem?! - harapott belém újra, kezeimet pedig a fejem fölé kulcsolta. - Itt helyben megdugnálak ismét, de félek, hogy elájulnál! Aztán meg vihetlek a kórházba! - vigyorgott.

- Nem érdekel! - jelentettem ki. Magam is meglepődtem a szavaim hallatán. Az előbb mentem el háromszor, de nekem még mindig azon járt az agyam, hogy mit tudna még csinálni velem. 

- Imádom, hogy megőrülsz értem! - mondta önelégül mosollyal az arcán, miközben az egyik kezét elvette a csuklómról, és a derekamba markolt. Nyelve körbefonta az enyémet, majd lágyan masszírozta. Tarkójánál fogva húztam még közelebb magamhoz, majd az ujjaim újra megtalálták fekete tincseit. A testem lángolt, mintha egy szaunában lennék, a szívem hevesen vert. Istenem, annyira szeretem őt, hogy az már fizikailag fáj!

- Szeretlek! - sóhajtottam a szájába, mire ledermedt, és minden mozdulatát abbahagyta. Hirtelen nem tudtam, miért, de aztán leesett. Hangosan kimondtam azt, amit nem akartam. - Z-Zayn én... - szólaltam meg, de nem tudtam hogyan folytassam.

- Én most… sétálok egyet… - húzódott el tőlem, majd elsétált. Amint befordult az utca sarkon, és eltűnt az alakja, az arcomba temettem a kezem. Nem akartam kimondani. Tudtam, hogy neki kell még idő, de nem bírtam ki. Egyszerűen kicsúszott. Nagyot fújtam, majd a falnak döntöttem a fejem. Istenem, Niall! - ütögettem a fejem a falnak. Miért kellett ezt?! Végre minden rendben volt. Zaynnak idő kell. Nagyot fújtam, majd visszamentem a garázsba, és megragadtam a takarót, amit kiterítettem, hogy ráüljek. Legalább fél óra is eltelt, mire megjelent Zayn az ajtónál, kezében két pizzás dobozzal.

- Meghoztam a pizzát! - mondta, mintha mi sem történt volna. - Remélem szereted a sonkás-gombást, mert nem tudtam kiszedni belőled, milyet szeretnél, annyira bámultál! - mosolygott, majd leült velem szemben. Odaadta az egyik dobozt, amit felnyitottam. A pizza istenien nézett ki, és az illat is csábító volt, de mind hiába, egyetlen falatot se tudtam volna lenyomni a torkomon a gyomorgörcstől. Nem akartam kimondani, hogy szeretem, de ha egyszer így érzek iránta... Nem tudok ellene mit tenni. Szeretem őt, nagyon. És talán ő is engem, csak nem meri bevallani magának. Félve pillantottam rá, de ő nem nézett rám, csak a pizzáját fixírozta. A csend, ami közénk telepedett, egyre kínosabb volt, amit nem bírtam tovább elviselni, ezért megszólaltam:

- Figyelj Zayn, sajn... 

- Felejtsük el! - vágott a szavamba, egy erőltetett mosolyt küldve felém. Nem tudtam, mit mondjak, erre nem voltak szavak. Rosszul esett, hogy ennyivel lerendezte. Legalább mondta volna azt, hogy semmi baj, vagy te is fontos vagy nekem, vagy mit tudom én, de ez a “felejtsük el” szörnyen hangzott. A gondolatmenetem Zayn telefonjának csörgése szakította félbe, amiért most az egyszer hálás voltam, mert nem tudtam volna mit mondani ezek után. Nagyot sóhajtottam, és figyeltem, ahogy kihalássza a farmerje zsebéből a készüléket, majd a füléhez teszi azt.

- Igen? - szólt bele, majd összevont szemöldökkel hallgatta a másik oldalon lévőt. Hosszas hallgatás után újra megszólalt. - Még ma indulok! - tette le a telefont, majd rám nézett. - A főnök hívott, hogy holnap egy fontos ügyfél jön, aki kikötötte, hogy csak én csinálhatom meg a tetkóját, szóval, vissza kell mennem! - mondta, mire csak szomorúan bólintottam. Valamiért az, hogy ismét visszamegy, félelemmel töltött el. Féltem attól, hogy újra megismétlődik az az este. Bár megígérte, hogy többet nem csinál ilyet, de ezek után nehezen bízok meg benne. Vártam, hogy felálljon, és itt hagyjon, de nem tette.

- Nem mész? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 

- Nem hagylak itt, csak úgy! Elég, ha két óra múlva indulok! - mosolygott rám, én pedig boldog voltam, hogy nem rohan el azonnal, pedig megtehette volna. Tekintetem a falra tévedt, ahol az alkotásunk nézett vissza rám. Szörnyen nézett ki, vagyis csak az enyém, Zayné tökéletes volt. 

- Nem nehéz itt hagynod a tetkó szalonod? - kérdeztem. Arca komollyá vált, fejét lehajtotta, és a kezében tartott pizza szeletet bámulta, amit visszatett a dobozba.

- Nagyon nehéz... - fájdalmasan felsóhajtott. - Amikor megvettem azt a szalont, egy álmom vált valóra. Annyira boldog voltam. - mondta mosollyal az arcán. - Minden pénzem belefektettem! Imádtam! Végre volt valami, ami az enyém, és úgy alakítgattam, ahogy akartam! - mesélte lelkesen, majd ismét szomorúvá vált az arca. - De tudtam, hogy itt nincs jövőm… Az üzlet nem ment már olyan jól régóta… Muszáj volt máshonnan is pénzt szereznem - harapdálta az alsó ajkát, majd folytatta: - Imádok tetoválni, ez az életem, ezért sem gondolkodtam sokat az állás elfogadásán! Igaz szörnyen fájt a gondolat, hogy itt kell hagynom a kis szalonom, amit saját kezűleg építettem ujjá, de ennek így kellett lenni… - nyelt egy nagyot, majd rám nézett. Tekintetében szomorúság bujkált. A szívem szakadt meg érte, és legszívesebben hozzábújtam volna, hogy karomba zárjam, de nem tudtam, hogy Zayn ezt hogy fogadná. Ő nem az a bújós, sírós típus, mégis annyira szerettem volna magamhoz vonni.

- Majd Londonban is lesz egy szalonod! - próbáltam felvidítani. - Látom magam előtt! Zayn tetkó szalonja! - mutattam a kezeimmel, mintha előttem lenne a tábla, ami az ajtó felett lesz majd. Zayn elnevette magát, amitől a szívem hatalmasat dobbant. 

- Ugyan, nem vagyok én akkora ász! - jelentette ki, mire ledöbbentem. Nem ezt szoktam meg tőle. Mindig nagyra tartja magát, most meg... 

- Hé! - szólaltam meg. - Te nem az a Zayn vagy, akit ismerek! Ki vagy te, és mit csináltál vele?! - vigyorogtam, mire ő is. - Nézz ide! - mutattam a mintákkal és színekkel befedett falra. - Jó, az én firkálásaimat ne nézd! - nevettem. - Rohadt jók a rajzaid! Iszonyat tehetséges vagy! - mondtam, miközben tekintetemmel az övét kerestem. - Tudod milyen boldog lennék, ha feleannyira tehetséges lennék, mint te?! De nem vagyok... - hajtottam le a fejem, és az ölemben tartott kezeimet néztem. - Nincs semmi, amiben kiemelkedő lennék. Egy béna, unalmas srác vagyok, aki csak úgy elvan a világban. Egy bárban gürizek, nincs saját lakásom, és semmi, amiben jó lennék. Többször megfordult már a fejemben, hogy mi a fenét keresek én a Földön?! Semmit sem érek... - fújtam ki a bent tartott levegőt. Soha senkinek nem mondtam még ezt el, és most, hogy végre kibukott belőlem, megkönnyebbültem. Még akkor is, ha rohadt szánalmasan hangzott. 

- Meg ne halljam ezt még egyszer! - szólalt meg Zayn komoly hangon. Ráemeltem a tekintetem, és mindvégig az engem pásztázó barna szemeibe néztem. - Mindenki jó valamiben! Ki előbb találja meg, ki utóbb, de nincs felesleges ember a világon! Minden egyes ember élete számít, ahogyan a tiéd is, Niall! Sose becsüld le magad! Te is tehetséges vagy valamiben! - mondta, majd hátrafordult a falat bámulva, aztán vissza felém. - Talán művész leszel! - mosolyodott el, én pedig egy amolyan " Most komolyan beszélsz?!" fejjel néztem rá. - Jó, oké! Az nem! - nevetett. - Bár, ha egy ilyen mestertől tanulnál, mint én... - tartott egy kis szünetet, aztán folytatta: - Nem, úgy se! - kacsintott rám, mire bemutattam neki. - Bármikor bekapom, csak húzd le a gatyád! - jelentette ki huncut mosollyal az arcán. - De van, amiben nagyon jó vagy! - szemei játékosan csillogtak, miközben elém térdelt, és számra hajolt. - Eszméletlenül szopsz! - suttogta az ajkaimra, én meg megforgattam a szemeim, és mellkasánál fogva el akartam lökni, de nem bírtam. - Meg kibaszott jó vagy az ágyban! - folytatta. - Elég, ha rágondolok, és máris áll a farkam! - csókolt meg. 

- Hülye! - nevettem bele a csókunkba. 

- Ez az igazság! - mondta, majd nyelvét átdugta a számba. A rövid, mégis szenvedélyes csók után nekiláttunk a pizzánk elfogyasztásának. Jókat nevettünk, és beszélgettünk. Boldog voltam, és most éreztem csak igazán, hogy közelebb kerültem hozzá. Ha lehet, még jobban beleestem. 

A két óra gyorsan eltelt, én pedig szomorú voltam, hogy megint nem látom hetekig. 

Mikor a házunk elé értünk, leállította a motort, én pedig kérdőn fordultam felé.

- Maradok még egy kicsit! - mosolygott rám, majd mindketten kiszálltunk a kocsiból. Amint beléptünk a házba, lekaptuk a cipőnket és a kabátunkat, majd a kanapé felé vettük az irányt, amire lehuppantunk. Nem érdekelt, hogy mit szól hozzá, közel bújtam hozzá, fejemet a vállára hajtva. Boldogan mosolyogtam mikor átkarolt. Kezemet a hasára simítottam, és lágyan cirógattam a felsője anyagán keresztül. Olyan nyugtató volt a karjai közt lenni. Beszívtam ellenállhatatlan illatát, és a nyakába csókoltam. 

- Gyere velem, Niall! - törte meg a csendet Zayn. Összevont szemöldökkel emeltem fel a fejem a válláról, hogy barna íriszeibe nézzek.

-Mondtam, hogy megyek! - válaszoltam, és nem értettem miért mondja ezt, mert megbeszéltük, hogy vele fogok menni, amint elrendezek itthon mindent. 

- Most! - mondta erélyesen. 

- Mi? - A hangom egy oktávval magasabban csengett.

- Pakolj össze, és gyere velem! - mosolygott, én pedig hatalmasakat pislogtam kijelentésére. 

- Ez nem így megy Zayn, még fel… 

- Dehogynem! - vágott a szavamba. - És máris kihúzhatsz egy pontot a szerinted “béna és unalmas vagyok” listádról! - kacsintott rám, miközben megcirógatta az oldalam. 

- Fel se mondtam a munkahelyemen, meg itt van a Lucas dolog, meg… meg…

- Ez mind csak kifogás! - mordult rám. - Tudod, kezdem azt hinni, hogy nem is akarsz velem jönni… - görbítette le a száját, mire a szívem összeszorult. 

- Veled akarok menni… - csuklott el a hangom.

- Csak? - emelte magasba a szemöldökét. - Gyerünk, Niall, halljam! - utasított erélyesen. Lehajtottam a fejem, és az ölembe tartott ujjaimat néztem, miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan mondjam el neki, hogy félek. Hogy ez az egész nekem túl sok. Új város. Új munkahely. Új emberek. Egy teljesen új élet, ami megrémisztett, és minél jobban közeledtünk ahhoz, hogy el kelljen mennem, annál jobban vágytam itt maradni. Itt, a megszokott, ismerős helyen, ahol felnőttem, ahol majdnem mindenkit ismerek. Itt vannak a barátaim, akikkel már kiskorúnk óta ismerjük egymást. London nagy város, mindenki idegen, minden más. Szörnyen félek, de nem mertem elmondani neki, mert nem akartam, hogy gyáva nyúlnak tartson. Szánalmasnak tartana, és rájönne, hogy mégsem én kellek neki, hanem egy menőbb, jóképűbb, bátrabb pasi. 

- Nem várhatok egész nap arra, hogy kinyögd végre, hogy mi a bajod! - szólalt meg kizökkentve a gondolataimból. Hangján érezni lehetett, hogy kezd egyre feszültebbé válni. - Harapófogóval kell kihúznom? - morogta, mire felpattantam a kanapéról, és idegesen túrtam a hajamba. Ránéztem Zaynre, aki kétségbeesett tekintettel nézett vissza rám. - Kibaszottul megijesztesz a hallgatásoddal, és ahogyan viselkedsz! Bökd már ki végre! - harapdálta az alsó ajkát, én pedig vettem egy mély levegőt, és kiböktem:

- Félek! Rohadtul félek ettől az egész “Menjünk Londonba” dologtól! - járkáltam fel- alá. - Új élet, új munka, új emberek, minden új és idegen lesz! Mi van, ha nem tudok beilleszkedni?! Mi van, ha nem lesz munkám?! Mi van, ha… - álltam meg, és a hajamba túrtam. - Mi van, ha… Basszus Zayn, mi még csak nem rég kezdtünk el járni, vagyis, ha ez egyáltalán nevezhető járásnak… Most meg összeköltözünk? Komolyan? Mi van, ha nem megy? Mi van, ha rájövünk, vagyis rájössz, - javítottam ki magam - hogy nem is én kellek neked?! Mi lesz akkor?! Egyedül fogok maradni abban a rohadt nagy városban, és nem lesz senkim! - hadartam, és alig kaptam levegőt. - Nekem ez nem megy! Nekem ez túl sok! Nem tudhatom, hogy mi lesz, és nem akarok csalódni! Nem! Én… Én… 

- Hé - hallottam meg a hangját, majd megéreztem bódító illatát, és keze lágy érintését az államon. Lassan felemelte a fejem, hogy a kékségeim a gyönyörű barna íriszekbe vesszenek. Nem mondott semmit, csak megcirógatta az arcom, amit belesimítottam puha, meleg tenyerébe. Csak néztük egymást, elvesztünk egymás pillantásában. Ajkai elnyíltak, majd összecsukódtak. Ezt jó párszor eljátszotta, még mielőtt megszólalt volna: 

- Niall - beleremegtem, ahogy a nevemet suttogta. Éreztem, hogy a szívem vadul ver, a gyomromban pedig életre keltek a pillangók. - Én… - harapta be az alsó ajkát, majd folytatta: - Én… - és ekkor megcsörrent a mobilja. Kikapta a zsebéből, és a képernyőre nézett, majd rám.

- Ne vedd fel! - néztem rá könyörgő arccal, de nem hatotta meg.

- Mondd! - szólt bele. - Nem! Nem zavarsz! - mondta, majd csend telepedett a szobára. Zayn érdeklődve hallgatta a vonal túlsó oldalán lévő személyt. - Még itt vagyok! Várj! - fordult meg, és kiment a nappaliból. Csak annyit hallottam, hogy nyitódik a bejárati ajtó. Mérges voltam, és legszívesebben kikaptam volna a kezéből azt a rohadt készüléket. Pont most voltak képesek hívni? Pont most? Egyszerűen nem hiszem el. Bele túrtam a hajamba, majd utána mentem. Az ajtó résnyire nyitva volt, én pedig közelebb léptem, és hallgatóztam.

- Mi? Komolyan? - éreztem a hangján, hogy izgatott. - Azonnal megyek! - hadarta idegesen, én pedig értetlenül néztem magam elé. Mi a fene van? Hova megy, és kihez? Kicsit megugrottam, mikor hirtelen kinyílt a ajtó. Zayn meglepődve nézett rám. Nem hiszem, hogy számított arra, hogy itt fogok állni. - Mennem kell! - mondta izgatottan.

- Ki volt az, és hova mész? - kérdeztem idegesen. Elég szarul esett, hogy csak úgy el akar rohanni. 

- Őőő... Csak... Az egyik haverom... - hazudta. Rögtön tudtam, hogy nem mond igazat. - Találkoztam vele valamelyik nap, és mondta, hogy ugorjak be hozzá, de kiment a fejemből... Gondoltam, most meglátogatom pár percre... - nézett rám egy mosolyt küldve felém. 

- Aham... - dünnyögtem morcosan. Elém lépett, és száját az enyémre nyomta. 

- Mihamarabb gyere utánam! - húzódott el, hogy szemeimbe nézzen, majd felkapkodta a cipőjét. 

- Most komolyan egy szájra puszival akarsz itt hagyni?? - mondtam felháborodva.

- Jajj, szöszke, ne csináld! Mindjárt ledugom a nyelvemet a torkodon, csak előtte gondoltam, felhúzom a cipőm. - Elém lépett, megragadta a derekam, és neki nyomott a falnak. - Soha nem hagynálak itt csak egy puszival! - vigyorgott, majd megnyalta az ajkaim, én pedig készségesen nyitottam szét őket. Nyelve fürgén kebelezte be az enyémet. Kezei erősen markolták az oldalam, ágyékát az enyémhez dörzsölte. Belenyögtem a csókunkba. Ujjaimmal fekete, dús hajába túrtam, és erősen markoltam. Nem akartam, hogy elmenjen. Minden egyes búcsú egyre nehezebb, és nehezebb volt.

- Mennem kell! - dünnyögte a számba, de nem mozdult, hevesen faltuk egymást. 

- Tudom, de ne menj! - sóhajtottam még jobban bele kapaszkodva. Nagy nehezen elváltunk egymás ajkaitól, majd nekidöntötte a homlokát az enyémnek.

- Látod, ha velem jönnél, nem kéne búcsúzkodnunk! - húzta el a száját. Nem szóltam semmit, csak újra az ajkára tapadtam. Érezni akartam őt és a puha, édes ajkait, amik az enyémet kényeztetik. - Niall... - csuklott el a hangja. Elhúzódtam tőle, és hátra döntöttem a fejem, ami a falhoz koppant. Két kezet éreztem meg a derekamon, majd magához húzott, hogy szoros ölelésbe vonjon. Átkaroltam, és erősen fogtam, hogy ne tudjon elmenni.

- Szeretlek! - suttogtam a fülébe, nem törődve semmivel. Ha lehet még szorosabban ölelt, aztán hátra lépett, ezzel megszakítva a testünk egymáshoz simulását. Felkapta a kabátját, majd még mielőtt kilépett volna, újra rám nézett. Láttam, hogy mondani akar valamit, de nem tette. Megfordult, és amint becsukódott az ajtó mögötte, csalódottan, összetörve csúsztam le a padlóra a fal mentén. Tenyeremet az arcomba temettem, és éreztem, hogy ki akarnak törni a könnyeim, de nem engedtem. Erősnek kell lennem. Nem is értem, mit vártam... Azt, hogy kimondja? Azt, hogy ugyanígy érez irántam, mint én iránta? Vagy, hogy leszarja a munkáját, és itt marad velem?... Feltápászkodtam a padlóról, és nagy levegőket vettem, hogy lenyugtassam magam. Elvánszorogtam a kanapéig, amire lehuppantam, és a tv fekete képernyőjét bámultam. Akkora egy idióta vagyok! - szidtam le magamat gondolatban. Vele kell mennem! Nem lehetek ilyen beszari! Zaynnek fontos vagyok! Azt mondta, hogy velem akar lenni! És hiába nem mondja ki, akkor is szeret! Mégis félek. Félek attól, ha együtt élünk, talán minden elromlik, és én abba belehalnék, mert annyira szeretem, és nem akarom elveszíteni! Nagyot sóhajtottam. Nem tudtam, mit tegyek... Egy pár másodpercig még ott ültem mozdulatlanul, majd kihalásztam a farmerom zsebéből a telefont, és Zayn nevét bámultam a képernyőn. Az ujjam már majdnem megérintette a zöld hívás gombot, mikor egy ismerős hang zúgása, majd egy fékcsikorgás csapta meg a fülemet. Azonnal felpattantam, és az ablakhoz rohantam, de olyan sebesen, hogy majdnem elestem a saját lábaimban. Elhúztam a függönyt, és a szívem akkorát dobbant, hogy szerintem az egész világ hallotta. Megdörzsöltem a szemeim, mert egyszerűen nem hittem el, amit látok. Talán csak a képzeletem játszadozik velem. De nem, az autó ott állt, benne Zaynnel, aki egy percig csak ült, maga elé bámulva. Aztán kiszállt, nekem pedig majd kiugrott a helyéről a szívem. A gyomrom gombostűfejnyire szűkült, a torkomban gombóc volt, amitől alig tudtam nyelni. Miért jött vissza?! Mit akarhat?! Bele se mertem gondolni, mert féltem a csalódástól. Tudtam miért, vagyis inkább csak reménykedtem, de ezt próbáltam elűzni az agyam leghátsó zugába, mert nem akartam nagyot koppanni. Lassan lépdelt a ház felé tökéletes alakjával. Félúton megtorpant, mire a szívem is leállt egy pillanatra. Nagyot nyeltem. Kirántotta a nadrágja zsebéből a cigit, és rágyújtott. Másodpercek alatt elszívta, majd a járdára dobta, eltaposta, aztán elrúgta a fűbe, amin jót mosolyogtam. Idegesen, remegve szaladtam a bejárati ajtóhoz, amit ki akartam nyitni, de még időben leállítottam magam. Nem, meg kell várnom, hogy ő nyissa ki. Feszülten, gyomorideggel, szájrágcsálva figyeltem a kilincset, ami csak nem akart megmozdulni. Tiszta ideg lettem, éreztem, hogy nem sok kell ahhoz, hogy elájuljak. Szedd össze magad, Niall! - mondtam magamban, miközben le sem vettem a szemem a kilincsről. Egy örökké valóságnak tűnt, mire megmozdult. A szívem ki akart ugrani a helyéről, a tenyerem pedig izzadni kezdett. Az ajtó kinyílt, és mikor megláttam Zayn arcát, még jobban eluralkodott rajtam a pánik. Remegtem. Láttam, hogy megdöbbent, hogy az ajtónál talál. Belépett, majd becsukta az ajtót. Csend telepedett kettőnk közé, amitől ha lehet, még idegesebb lettem. Szerintem mentőt kellene hívni, mert mindjárt leáll a szívem. Zayn a padlót figyelte, én pedig nem bírtam tovább. Valamit mondanom kellett, mert különben megőrültem volna.

- Z-zayn?!... - remegett meg a hangom. Felkapta a fejét, és mélyen belefúrta igéző barna szemeit az enyémekbe, de az övében most félelmet láttam. - I-itt h-hagytál vala-mit? - dadogtam, és gondolatban fejbe csaptam magam, amiért ilyen marhaságot kérdeztem. Nem szólt egy szót se, csak tátogott. Annyira ideges voltam, és éreztem, hogy valamit mondanom kell, ezért belevágtam: - Idióta vagyok, tudom! - néztem rá, de azonnal el is kaptam a fejem, mert nem bírtam a szemébe nézni. - Én veled akarok menni! Ez nem kérdés! - hadartam idegesen. - Persze, hogy veled! Csak félek! Félek attól, hogy mi van ha ezzel mindent elrontunk, mármint lehet, hogy te ezt nem akarod, vagy kiderül, hogy nem tudunk meglenni együtt, vagy rájössz, hogy nem is én kellek neked, vagy...

- Szeretlek! - vágott közbe, de én folytattam tovább:

- Vagy lesz valami, ami zavarni fog bennem, és akkor vége! Én abba belehalnék! Érted? Nekem...

- Szeretlek, Niall! 

- Nekem nagyon fontos vagy, nem akarlak elveszíteni! Te vagy a mindenem, nekem szükségem van rá...d - akadtam meg, és a szemeibe néztem. - M-m-mit mondtál? - kérdeztem ledöbbenve. 

- Á, semmit, csak épp szerelmet vallottam, de folytasd csak.. - mondta komoly hangon, de szája sarkában ott bujkált a mosoly. Tátott szájjal, nagyokat pislogva álltam egy helyben. Közelebb lépett hozzám, majd derekamnál fogva húzott magához. Ajkai súrolták az enyémet, amibe beleremegtem. 

- Mondd még egyszer! - lihegtem a szájára. Egyik keze a hátamra, aztán a tarkómra vándorolt. 

- Szeretlek! - mondta.

- Még egyszer! - kértem, mert még mindig nem akartam hinni a fülemnek. Zayn elnevette magát.

- Szeretlek! - mosolygott, mire bárgyún vigyorogtam rá. - De ez volt az utolsó! - tette még hozzá. Megforgattam a szemeim, és szájára tapadtam.

- Szeretlek! - suttogtam a szájába, majd hajába túrtam az ujjaim, játszadozva tincseivel. Ez a csók más volt, mint az eddigiek. Lágy, mégis szenvedélyes. Egész testemben beleremegtem. Nyelve édesen cirógatta az enyémet, miközben az ujjai a hátam simogatták. Mosolyogva, levegő után kapkodva váltunk el egymástól. Homlokát az enyémnek döntötte, én pedig lehunyt szemmel élveztem az ajkaimat csikiző meleg leheletét. Nagyon boldog voltam. Szárnyaltam, akárcsak a pillangók a hasamban. Tudtam, hogy most már minden rendben lesz. Megnyugodtam, és szorosan magamhoz öleltem őt. Belepuszilt a nyakamba, amitől felkuncogtam. 

- Ezt nem mondhatod el a fiúknak! - mondta, mire értetlenül meredtem magam elé. Elhúzódtam, de csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek. 

- Mit? - kérdeztem, mire megforgatta a szemeit. Ekkor leesett.

- Ó! De miért? - nagyot sóhajtott. - Jaa - esett le ismét. - Nem tenne jót a rosszfiús imidzsednek, igaz? 

- Okos fiú! - borzolta össze a hajam. Morcosan löktem el kezét, ő pedig jót nevetett ezen. 

- Attól még, hogy van szíved, nem leszel nyálas! - nyugtatgattam. - Számomra ugyanaz a dögös, mocskos szájú, bagós rosszfiú leszel, - hajoltam az ajkaira - egy kis cukisággal megfűszerezve! - szivattam, mire megragadta a derekam, és vadul nekinyomott a falnak. Felnyögtem tettére, és éreztem, hogy felforrósodik a testem.

- Megint kezded? - kérdezte komolyan, de láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. 

- Ha olyan büntetést kapok érte, mint a garázsodban, akkor igen! - nevettem fel, mire ő is. 

- Tudtam, hogy tetszeni fog! - mondta, majd megcsókolt. - Szívesen megbüntetnélek ismét, de tényleg mennem kell! - biggyesztette le a száját. Szomorúan néztem rá, és most még jobban nem akartam, hogy elmenjen. - Remélem, hamarosan jössz utánam! - csókolt meg. Most már száz százalékig biztos voltam abban, hogy vele megyek. 

- Megyek! - mosolyogtam, és hosszas csókolózás után elköszöntünk egymástól. Szomorúan, de mégis boldogan figyeltem, ahogy a sarkon kifordul a kocsival, és eltűnik a szemem elől. Nagyot sóhajtva mentem vissza a házba, és háttal neki dőltem a magam mögött becsukott ajtónak. Bárgyún vigyorogtam, miközben visszapörgettem az előbb történteket. 

- Ő is szeret! - mondtam ki hangosan, és szerelmesen felsóhajtottam.