132.rész

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de meghoztam a kövi részt! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett komikat, tudjátok jól, hogy nekem nagyon sokat jelentenek a szavaitok, és hálás vagyok amiért szántok rám annyi időt, hogy elmondjátok mit gondoltok az aktuális részről! Imádlak benneteket, és köszönöm, hogy itt vagytok velem! <3 

(amint tudok válaszolok az előző kommentekre is) 

A részről most nem mondok semmit, sajnos nem éppen vidám részek fognak következni, de azért remélem, hogy ezeket is szeretni fogjátok...

Jó olvasást! :)

Szeretnék reklámozni egy blogot (Larrys), amit én személy szerint nagyon imádok! Nemrég találtam rá, és azonnal beleszerettem! <3 Azoknak ajánlom, akik szeretik a The Walking Deadot, vagy a zombikat!  -->Hell Breaks Loose Nem bánjátok meg, a blog írónője csodálatosan ír! :) 

Puszi, és hatalmas ölelés mindenkinek! Ja és élvezzétek ki a nyári szünetet! ;)

Harry

Minden olyan gyorsan történt. A számat betapasztó kéz eltűnt, a hozzátartozó hatalmas test pedig mellém zuhant, elterülve a kemény betonon. Újabb lövés dördült el, majd folytonos tűzharc következett, ami végre észhez térített. Felálltam, megfordultam, és jó erősen tökön rúgtam a másik izomagyat, aki fájdalmas nyögések közepette, a farkát markolva rogyott térdre előttem. Egy erőteljes rúgással fejbe rúgtam, amitől a robusztus test a földre esett. A nyakamat behúzva, kicsit meggörnyedve próbáltam védeni a testemet a golyózáporok ellen. Fogalmam sem volt, hogy merre menjek, de valaki megragadta a karomat, és a fal melletti ládákhoz húzott.

- Sajnálom Harry, elkaptak... - mondta Zayn, miközben kicsomózta a csuklómat szorító kötelet. Mikor végzett, felé fordultam, és a vállára tettem a kezem.

- Semmi baj! Ne foglalkozz ezzel! Niall? - kérdeztem.

- Minden olyan gyorsan történt... - mondta kétségbeesetten. - Nem tudom hol van, eltűnt a szemem elől! - A hangja megremegett, és láttam a szemeiben a rémületet.

- Nyugodj meg! Biztos elbújt! - nyugtatgattam, majd a földet kémleltem, egy fegyver után kutatva, amit meg is találtam nem messze tőlem. Leguggoltam, és óvatosan kinyúlva a ládák takarásából megragadtam, de mikor felálltam, egy pasassal néztem farkasszemet, aki egyenesen a homlokomnak szegezte a fegyverét. Ledermedtem, de szerencsémre Zayn kiütötte az alak kezéből a stukkert, aztán kivette a kezemből az enyémet, és lelőtte.

- Kösz! - sóhajtottam, mire biccentett.

- Megkeresem Niallt! Fedezz! - adta a kezembe a pisztolyt, és még mielőtt elindult volna, kilestem, hogy felmérjem a terepet. A tekintetem megakadt Lucason, aki a gyárépület másik felébe lopakodott. Menekül a rohadék! - morogtam magamban, majd becéloztam, és lőttem. 
- Baszódj meg! - káromkodtam, mikor láttam, hogy célt tevéztettem, mert annak a szemétnek épp sikerült beugrani egy fémláda mögé.
- Basszátok meg, rohadt kis buzik! - ordította kétségbeesetten. Érzi a vesztét! - vigyorodtam el, és behúzódtam a hozzám legközelebb álló oszlop mögé, majd mikor csend telepedett a helyiségre, sietve átszaladtam a másik oszlophoz, ahol Louis feküdt, még mindig megkötözve. Leguggoltam mellé, magamhoz öleltem, és beljebb húztam magunkat, hogy minden testrészünk takarásban legyen. 

- Nyugi, minden rendben lesz! - suttogtam a fülébe, és megsimogattam az arcát. - Most leszedem, oké? - kérdeztem, mire bólintott. Óvatosan lehúztam a szájáról a tapaszt, majd kiszabadítottam a kezeit is.

- Hazza - csuklott el a hangja, majd még jobban hozzám bújt. 

- Semmi baj! - lágyan simogattam a hátát. - Itt vagyok! 

- Sajnálom, én… - Szájára tapasztottam a tenyerem, majd a mutatóujjamat a számhoz emeltem jelezve, hogy maradjon csendben. 

- Ezt ne most beszéljük meg, oké? - suttogtam egy puszit nyomva a homlokára, majd az ajtó felé néztem, ahol egy alak állt. A vér is megfagyott bennem. Nem tudtam kivenni az arcát, mert árnyék vetült rá, de mikor felmutatta a hüvelykujját, rögtön tudtam, hogy Liam az, és megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Szerencsére ő is jól van. Várjunk. A gyomrom görcsbe rándult, mikor eszembe jutott Zayn, és Niall, akiket nem láttam sehol, hiába is kapkodtam a fejem jobbra-balra. Elfogott a rémület, ami egyre jobban fokozódott bennem, mikor megláttam a betonon a vércsíkot, ami az egyik láda mögé vezetett. Valamelyikük megsérülhetett… 

- Mi az? - kérdezte Lou, az ijedt arcomat látva.  

- Maradj itt! - mondtam figyelmen kívül hagyva a kérdését. - Bármi történjék is, ne mozdulj! Liam itt van, majd kivisz, oké? - Meg akart szólalni, de megráztam a fejem, jelezve, hogy semmiféle kifogást nem fogadok el. - Rendben? - kérdeztem erélyesen, mire halványan bólintott. Liam felé néztem, aki óvatosan belépett az épületbe, és jeleztem neki, hogy fedezzen. Biccentett, én pedig felálltam, és kilestem az oszlop mögül előre szegezve a fegyverem.

- Gyere elő, te féreg! - mondtam undorral a hangomban. - Most legyen nagy a szád, faszfej! - léptem ki az oszlop takarásából magam előtt tartva a pisztolyt, mindvégig a hatalmas helyiséget pásztázva. - Egyedül maradtál! Vége a játéknak! - egyre előrébb lépdeltem, és a egyik fémhordó mellé álltam.

- Harry!! - kiáltott Liam, mire lövések dördültek el, és az egyik golyó a fejem mellett suhant el. Azonnal lebuktam, és odakúsztam a hordóhoz, aminek háttal nekidőltem. 
- Bassza meg! - morogtam, a szívem pedig majd kiugrott a helyéről. Louis ijedten nézett rám, de elsuttogtam neki egy “minden okét”, amitől láttam, hogy egy kicsit megnyugodott. 

- Meg fogtok dögleni! - ordította torkaszakadtából Lucas. Lassan felemelkedtem, mire újra elsütötte a fegyverét. Fájdalmasan felszisszentem, és a vállamhoz kaptam, de nem törődve a lüktető fájással lőni kezdtem. A rohadéknak sikerült egyre hátrébb és hátrébb mennie, mindvégig az oszlopok mögé bújva.

- Meg fog lépni! - termett mellettem Liam. Lucas már az épület másik végében volt, majd hirtelen eltűnt, és csend telepedett a helyiségre.

- Nem hagyhatom meglógni! - morogtam. Azt már nem! Lehet, hogy ez az utolsó esélyem arra, hogy elkapjam. - Te maradj itt a többiekkel, én utána megyek! - néztem Liamre, akinek az arcából ki tudtam olvasni, hogy nem igazán díjazza az ötletemet. 

- Nem mehetsz egyedül! - jelentette ki.

- Keresd meg Zaynt és Niallt! - utasítottam nem törődve az előbbi kijelentésével. - Valami baj...

- Megyek veled! - lépett mellénk Louis, én pedig összevont szemöldökkel néztem rá.

- Nem! - közöltem ellentmondást nem tűrő hangon. - Ezt verd ki a fejedből, nem...

- Harry? - hallottam meg Zayn elcsukló hangját, mire mindannyian odakaptuk a fejünket. Ledöbbenve néztem a haveromat, aki Niall elernyedt testét tartva a karjaiban lépett elő a ládák mögül. - Niall... - suttogta alig hallható, remegő hangon.

- Úristen! - kaptam a szám elé a kezem. - Nem! Ez nem lehet! - hitetlenkedtem. - Ez nem történhet meg! - mondtam, és csak álltam a kis szöszit nézve, akinek a karjai lelógtak, a mellkasa pedig csupa vér volt. Zayn sírva rogyott térdre, magához ölelve Niall testét.

- Niall! - rohant oda Louis, majd Liam is.

- A kurva életbe! - ordítottam idegesen beletúrva a hajamba. Egész testemben reszkettem, a torkom pedig összeszorult. 

- Harry?!.. - nézett rám Zayn könnyes szemekkel. A szívem majd meghasadt, és éreztem, hogy könnyek mardossák a szemem.  

- Azonnal vigyétek be a kórházba!! - utasítottam őket, de senki sem mozdult. - Halljátok?? - kiabáltam hisztérikusan. - Liam!! - fordultam az említette felé, aki azonnal ugrott. Leguggolt Zayn mellé, akinek az egész teste remegett a zokogástól. Felsegítette, majd sietve elindultak az épület kijárata felé. 

- Harry? - lépett mellém Louis sápadt, rémült arccal. 

- Menj velük! - mondtam, de még mindig nem tértem magamhoz a látottaktól. 

- És te? - nézett rám ijedt, könnyekkel áztatott kékségeivel. 

- Nekem még van egy kis elintézni valóm! - szorítottam ökölbe a kezem, és éreztem, ahogy elönti a testemet a bosszúvágy. - Nem hagyhatom, hogy meglógjon! Meg kell fizetnie mindenért! - szűrtem ki a fogaim közül.
- Ne menj egyedül, kérlek! - ölelt át Louis, mire én is átkaroltam.

- Menj velük! Hallod? - toltam el magamtól épp csak annyira, hogy a szemeibe nézhessek.

- De mi lesz ha...

- Lou! - szóltam rá kicsit erélyesebben, amit azonnal meg is bántam. Kezeim közé fogtam könnyektől áztatott arcát, és mélyen a gyönyörű kékségekbe néztem. - Menj! Vigyázz rájuk, oké? Szükségük van rád! - suttogtam lágyan, és közelebb hajoltam hozzá.

- Ígérd meg, hogy visszajössz! - mondta remegő hanggal.

- Ígérem! Szeretlek! - hintettem gyengéd csókot ajkaira.

- Én is szeretlek! - suttogta a számba, majd megcsókolt. Nehezen tudtam csak elengedni, de muszáj volt, mert minden egyes perc számított. Kibontakoztam az öleléséből, és egy utolsó gyors puszit nyomtam ajkaira, majd Lucas után rohantam. Utol kell érnem, muszáj! Ha most nem kapom el, akkor lehet, hogy soha! - mondtam magamban, miközben a másik kijáratot kerestem, amin az a rohadék távozott. Megragadtam a kilincset, és olyan erővel rántottam ki az ajtót, hogy félő volt, hogy kiszakad a helyéről. Épp mikor kiléptem, egy fekete autó száguldott el előttem. 
- Baszd meg! - morogtam, és a kocsi kerekét megcélozva adtam le pár lövést. - Ezt nem hiszem el! - ütöttem a falba dühösen, amiért nem sikerült eltalálnom. Azonnal rohanni kezdtem az autó utána. - Nem szökhetsz meg te rohadék! Nem hagyom!! - kiabáltam, és olyan gyorsan futottam, mint még életemben soha. A gyűlölet, a harag, és a bosszúvágy volt az, ami vezetett előre. Láttam magam előtt Louist, ahogy megkötözve feküdt a földön, Niallt, akinek vérben úszott a teste, Zaynt, aki kisírt szemekkel rogyott a földre, és Liamet, aki aggódva fogta a szöszi kezét. Fújtattam, mint egy felbőszült bika, és ha lehetséges, még gyorsabban rohantam. Még sikerült elkapnom a tekintetemmel Lucas fekete kocsiját, ami a főútra érve jobbra kanyarodott. Mikor odaértem a kocsimhoz, azonnal beugrottam, és benyúltam a zsebembe, hogy kivegyem a kulcsot, de nem volt benne. Hosszas káromkodás, és keresgélés után sem találtam meg, pedig mindenhol megnéztem. Biztos kieshetett útközben. - Ezt nem hiszem el, hogy rohadna meg! - ütöttem a kormányt idegesen, majd kiszálltam, és belerúgtam a kerékbe, aztán rácsaptam a motoháztetőre. - Kurva életbe! - ordítottam, de elhallgattam, mikor meghallottam egy nagy sebességgel közeledő autó motorzaját. Megláttam a vakító fényszórókat, amik pont a szemembe világítottak. A gyárépület felől jött, amiből rögtön tudtam, hogy Zaynék azok. A jármű élesen balra kanyarodott, majd hirtelen, hatalmasat fékezve megállt, és valaki kiszállt belőle. Amint becsukódott az ajtó, az autó teljes gázzal indult el. Rögtön felismertem az alakot, aki felém futott.
- Ezt keresed? - zihálta Lou felmutatva a kulcsomat. Felém dobta, én pedig a jó reflexeknek köszönhetően elkaptam. 
- Hogy?!... - ennyit tudtam csak kinyögni, de Louis nem válaszolt, hanem a kocsi ajtajához sietett, és még mielőtt beült volna rám nézett.
- Mire vársz?! Meg fog lógni, ha nem indulunk! - Egy gyors mozdulattal ott teremtem a jármű mellett, és behuppantam. Bedugtam a kulcsot, elfordítottam, és a gázra lépve, fékcsirogatva kifaroltam, majd olyan hévvel vettem be a jobb kanyart, hogy majdnem felborultunk.
- Te meg, hogy… - szólaltam meg,  de Lou közbe szólt:
- Kiloptam a kulcsot a zsebedből, mert tudtam jól, hogy nem fogod engedni, hogy veled jöjjek! Itt az idő, hogy a sarkamra álljak, és én is tegyek végre valamit! - jelentette ki, mire egy pillanatra felé néztem, majd vissza az útra.
- De…
- Nincs semmi de, Hazza! - vágott a szavamba. - Meg kell tennem, ez az én harcom! - mondta magabiztosan, mire a combjára tettem a kezem, ő pedig az övét az enyémre helyezte, és összekulcsolta ujjainkat.
- Tudom, hogy nem tudtalak nagyon felkészíteni, de én itt vagyok veled, és együtt megcsináljuk! - biztató mosolyt küldtem felé, mire halványan bólintott. - Csapassuk kis tigris!
- Csapassuk! - szorította meg a kezemet. - Ez a féreg meg kell hogy fizessen mindenért! - morogta, mire megjelent a lelki szemeim előtt Niall. 
- Niallért! - mondtam, és éreztem, hogy elszorul a torkom.
- A szösziért! - csuklott el a hangja, és még jobban összefűzte az ujjainkat. Nagyon remélem, hogy Niallnek nem lesz semmi baja, és hogy a fiúk időben beérnek vele a kórházba, ami nem épp a közelben van... Túl sok vért vesztett, és elég szörnyen nézett ki... Mi lesz ha..Nem! - állítottam le magam. Túl fogja élni! Túl fogja élni! - mondogattam magamban, elterelve a gondolataimat a szörnyű dolgokról.
- Nem lehet, hogy elvesztettük? - szakított ki az agyalásomból Louis hangja. - Már mióta jövünk, és sehol sem látjuk!
- Ez az út egy helyre vezet, nem térhetett le! - néztem a messzi távolba egyre idegesebben. Erősen markoltam a kormányt, az ujjaim kifehéredtek az durva szorítástól. Nem veszthettük el!
- Ott! - kiáltott fel Louis, előre mutatva. Felcsillant bennem a remény, és még jobban rátapostam a gázra. A kilométeróra százharmincat mutatott, amivel sikerült behoznunk a hátrányt. 
- Meg vagy te gerinctelen féreg! - morogtam összeszorított fogakkal. Mikor már közvetlen mögötte voltunk, megszólaltam: - Kapaszkodj! - utasítottam Lout, aki azonnal keresett valami kapaszkodót. - Rázós menet lesz! - nyomtam rá a gázra, mire nekiütköztünk a kocsi hátsójának. Akkorát dobott az autó, hogy majdnem bevertem a fejem a kormányba. - Jól vagy? - kérdeztem mindvégig az utat figyelve. Egy “ühüm” volt a válasza, amitől megnyugodtam. Az adrenalin végigszáguldott a testemben, a vérem pezsgett, és most jöttem rá csak igazán, hogy ez nekem mennyire hiányzott. Újra rátapostam a gázra, és megtoltam a kocsit. Felnevettem, ahogy láttam, hogy kezdi elveszíteni az uralmát a jármű felett. - Még egy-két lökés, és véged! - húztam győztes mosolyra a számat, és újra neki akartam menni, de hirtelen kitért előlem a másik sávba, így egymás mellett száguldottunk.
- Te mocsok! - morogtam, és balra rántottam a kormányt, ezzel nekiütközve az oldalának. Louis kétségbeesetten kapaszkodott mellettem. Visszarántottam, majd újra nekihajtottam oldalról. - Vedd ki a pisztolyt, itt van a nadrágom hátuljában! - húzódtam kicsit előre az ülésben, hogy hozzáférjen.
- Mit csináljak vele? - kérdezte rémülten, a fegyvert tartva a kezében. Lehúztam az ablakot, mire Lou kikerekedett szemekkel nézett rám.
- Célozd a kerekét! Tudod, ahogy mutattam! - próbáltam tartani az irányt, Louisra is, és az útra is figyelve. Láttam rajta, hogy meg van ijedve. - Meg tudod csinálni! Gyerünk kis tigris! - kacsintottam rá, majd újra az útra szegeztem a tekintetemet. Egyre nehezebben tudtam tartani az irányt, mert ez a rohadék folyton nekem jött, próbálva lesodorni az útról. Erősen markoltam a kormányt, és igyekeztem egyenesben tartani a járművet. - Louis!! - szóltam rá erélyesen. - Nincs több időnk!! Csináld!! - kiabáltam, és láttam, ahogy kihajol az ablakon, maga elé tartva a pisztolyt. Ekkor viszont Lucas is lehajtotta az ablakot, és rögtön tudtam, hogy baj van. - Bukj le!! - ordítottam, mire azonnal előre dőlt, a golyó pedig az ülése fejtámlájába fúródott. - Maradj úgy! - rántottam a kormányt balra, ezzel elérve azt, hogy újra a miénk legyen az előny. - Most!! - utasítottam, mire felegyenesedett, aztán lőtt. Tudtam, hogy nem találta el, de ez nem vette el a kedvét, újra bemérte, és elsütötte a fegyvert. Lucas autója ide-oda cikázott, hol nekünk ütközve, hol pedig lesodródva a füves részre.
- Sikerült!! - örvendezett Louis, én pedig nagyon büszke voltam rá.
- Kapaszkodj! - mondtam, majd egy utolsó rántással nekimentem a kocsi oldalának, amitől a jármű kisodródott, és legalább háromszor megpördült a tengelye körül. Lelassítottam, majd lefékeztem. - Add ide a fegyvert! - nyújtottam ki a kezem, mire a tenyerembe tette. - Ügyes voltál! Büszke vagyok rád! - kacsintottam rá, ő pedig rám mosolygott.  - Maradj itt, oké?
- Nem! Én is megyek! - Ráztam meg a fejem kijelentésére. - Együtt! Emlékszel? - Nagyot sóhajtva adtam fel.
- Oké, de maradj mindig mögöttem! - hajoltam hozzá egy gyors csókot hintve ajkára. - Csak akkor gyere ki, ha jelzek, rendben? - kérdeztem, mire bólintott. Kiszálltam, és a fegyveremet előre szegezve, lopakodva indultam meg a felborult autó felé. Jobbra-balra tekingettem, de nem láttam semmi mozgást, és nem is hallottam furcsa zajokat. Intettem a kezemmel Lounak, aki kiszállt az autóból, és sietve mögém lépdelt. A szívem a tokomban dobogott, ahogy egyre közeledtünk a kocsi felé. Mikor odaértünk, megragadtam a behorpadt ajtó kilincsét, amit óvatosan nyitottam ki, és ijedten ugrottunk hátra, a rajta kidőlő test látványtól. Louis a karomba markolt, és az arcát a hátamba fúrta. Lucas feje tiszta vér volt,  akárcsak a mellkasa. Minden felé zúzódások, csúnya sebek tarkították a testét. Megrúgtam, de semmi reakciót nem kaptam válaszul.
- Meghalt? - szólalt meg Louis remegő hanggal. Az nem lehet! Éreztem, ahogy elönti a düh a testemet. Nem lehet csak így vége! 
- Nem dögölhetsz meg csak így!! - ordítottam, erősen belerúgva az élettelen testbe...

131.rész

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy csak most hoztam, de az előző hetem elég szörnyű volt, a hétvégém meg nem úgy alakult ahogy terveztem... Most is csak sietve néztem át, ezért előre is bocsánat, ha sok hiba van benne. 
Köszönöm szépen a csodálatos kommenteket, az új féliratkozókat, és a több mint 400.000 oldalmegjelenítést! Imádlak benneteket! <3 
A részről annyit, hogy előre is bocsánat a vége miatt... 
Azt hiszem most ennyi lenne, jó olvasást! ;)
Puszi

Dreamy Girl

Harry

Padlóig nyomott gázzal, hol az utat, hol a piros kis pöttyöt bámulva száguldottam az úton, amit két oldalt erdő borított. Egyre közeledtem a villogó ponthoz, ezért lelassítottam, és az út szélét pásztáztam egy leágazó földutat keresve. Elég rég jártam erre, ezért nem voltam benne biztos, hogy merre találom. Mikor végre rátaláltam, leparkoltam az út szélétől egy kicsit beljebb, mert nem akartam behajtani a kocsival. Menet irányba álltam, hogy ha menekülőre kell fognunk, akkor minél gyorsabban el tudjunk innen húzni. Leállítottam a motor körülnéztem, és mikor megbizonyosodtam arról, hogy nincs senki a közelben felhívtam Zaynt.

- Harry?! - szólt bele aggódva.

- Én vagyok, minden rendben van, ideértem! - nyugtattam meg.

- Hála az égnek! - megkönnyebbülve sóhajtott fel. - Mi is úton vagyunk, egy bő fél óra múlva ott leszünk! Mi a helyzet?

- Még nem tudok semmit... - sóhajtottam. - Leparkoltam a kocsit, mert innen gyalog megyek tovább, aztán lesz, ami lesz... - mondtam kifelé nézve az ablakon figyelve a sötét, fákkal benőtt erdőt. Semmi tervem nem volt, de nem is volt időm agyalni ezen, mert minden egyes perc számított, másrészt pedig nem tudhattam, hogy mi vár rám odabent. 

- Légy óvatos! - mondta. - Sietünk! 

- Az leszek! - bontottam a vonalat, és visszacsúsztattam a farmerom zsebébe a mobilom. Kivettem a kesztyűtartóból a zseblámpám, majd kiszálltam az autóból, és a kezemet a nadrágom derekába helyezett fegyverre csúsztattam. Elindultam befelé a földúton, ami az ipartelep felé vezetett. A zseblámpával megvilágítottam az utat, és közben jobbra-balra tekingettem, figyelve a bokrokat, ahonnan neszezések zajai hallatszottak. Az éjszaka idekint, egy ilyen elhagyatott helyen elég ijesztőnek hatott. Egyre beljebb mentem, és azonnal lekapcsoltam a lámpát, amint beértem az első omladozó gyárépülethez. Itt már sokkal óvatosabbnak kellett lennem. Szerencsémre derült volt az idő, ezért a hold halvány fénye megvilágítást nyújtott nekem. Elővettem a pisztolyom, és magam elé tartva indultam az épület egyik betört ablaka felé. Benéztem, de nem láttam, és nem is hallottam semmit, ezért tovább mentem. Egy hosszabb épületsor falához léptem, majd lelapulva elhaladtam az ablakok előtt, amikben már üveg sem volt. Megálltam, és füleltem, de semmi, csak a nyomasztó csend, ami ott lebegett körülöttem. Kezdtem egyre jobban aggódni azon, hogy lehet, hogy már késő. Mi van, ha itt hagyták Lou telefonját, ők pedig már rég messze járnak? Hogy fogom akkor megtalálni? És mi lesz, hogy ha soha nem bukkanok a nyomára? Abba bele fogok őrülni. Elkapott a kétségbeesés, ahogy belegondoltam a dolgokba. Megráztam a fejem, kiűzve a szörnyű gondolatokat, mert nem hagyhattam, hogy elvonják a figyelmemet a feladatomról. Louis jól van, itt van, és minden rendben lesz! - mondogattam magamban, nyugtatgatva az idegeimet. Tovább mentem, mindvégig magam előtt tartva a fegyvert készen állva arra, hogy ha kell, használjam. Mögém pillantottam, majd újra előre, aztán balra. Csend volt, amit csak a cipőm alatt meg-megroppanó törmelékek zaja zavart meg. Az épület végéhez érve, óvatosan kilestem jobbra, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy tiszta a terep, átfutottam a másik épülethez, ami kicsivel kisebb volt, mint az előzőek. Megtorpantam, és a falhoz lapultam, mikor egy hangos csattanást hallottam. Nem messze lehetett, ezért ijedten, a pisztolyt előre szegezve pásztáztam az épületeket. A szívem majd kiugrott a helyéről, a kezem pedig remegett. Egy helyben álltam a lélegzetemet is visszafojtva, és vártam. Mikor nem történt semmi, tovább mentem, de azért folyton hátra-hátra pillantottam biztos, ami biztos alapon. Ahogy haladtam előre, halk beszédhangok csapták meg a fülemet. A falhoz préselődve osontam az ablakhoz, aminek a törött, piszkos üvegén keresztül benéztem. Nem sokat láttam, ezért a pulóverem ujjával megtörölgettem kicsit az üveget, de ez sem segített sokat. Pár alak mozgott odabent, talán négyen vagy öten lehettek, de akár többen is, mert az egymásra halmozott dobozoktól nem igazán láttam be az egész helyiséget. Ki kellett derítenem, hogy hányan vannak, ezért elindultam az épület hátulja felé remélve, hogy van valami hátsó ajtó, amin be tudok menni. Ahogy egyre közeledtem, a hangok felerősödtek, de még mindig nem tudtam kivenni egyetlen szavukat sem. Kilestem a sarkon, és megláttam egy ajtót, ami nyitva állt. Lassan osontam az ajtóhoz, de azonnal vissza is ugrottam a fal takarásába, mikor megláttam egy alakot kijönni. Kicsit vártam, majd kilestem a fal mögül. Hatan álltak az ajtó előtt mind nagy darab, kigyúrt alakok.

- Nézzetek körül! - utasította őket egy Louiséhoz hasonló vékony, rekedtes hang. Annyira fura volt, mintha csak őt hallottam volna, de mégis teljesen más volt. Rögtön tudtam, hogy Lucas az. Az alakok szétszéledtek, kettő pedig megindult felém. Ijedten húzódtam vissza, az agyam pedig kattogott, keresve valami megoldást. Megláttam egy szemetes konténert, ami jó búvóhelynek tűnt. Odafutottam, és leguggoltam mellé, majd magam elé pakoltam az üres dobozokat ezzel falat építve magam elé. Lélegzet visszafojtva, dübörgő szívveréssel vártam, hogy végre elhúzzanak mellettem. Mikor látó-és hallótávolságon kívül értek, leborítottam a dobozokat, és a fegyverrel a kezemben indultam vissza a hátsó ajtó felé, amit óvatosan közelítettem meg. Belestem, és mivel nem láttam semmi mozgást bementem. Egy hatalmas csarnokban találtam magam, ahol régi gépek, dobozok és fém hordók sorakoztak. Bebújtam az egyik mögé, hogy beljebb tudjak osonni. Szerencsémre sok volt a búvóhely, ezért észrevétlenül haladhattam befelé.

- Mit műveltél vele, te idióta? - torpantam meg az ismerős hangra. - Azt mondtam, hogy egy ujjal se érj hozzá, erre fejbebasztad? - mikor felfogtam, hogy Louisról beszélnek, erősen markoltam a pisztolyra, és éreztem, ahogy elönt a düh. Bántották. - szüntelenül ismételtem magamban ezt az egy szót. 

- Túlságosan harcias volt! Harapott, és karmolt! Muszáj volt lenyugtatni! - mondta egy mély, kétségbeesett hang. 

- Elég lett volna, ha megkötözöd, és beragasztod a száját, te balfasz! - morogta dühösen Lucas, mire egy fájdalmas nyögés zengte be a gyárépületet. 

- Nem bírtunk vele! - szólalt meg egy másik hang, mire gúnyos nevetés hallatszott.

- Két ekkora izomagy nem bírt el egy ilyen kis vézna buzival! Szánalmas! - horkant fel Lucas.

- Ne! Főnök! Kérlek! - könyörgött a mély hang tulajdonosa. - Nem... - szavát egy durranás szakította félbe. Basszameg! - morogtam magamban.

- Tüntesd el! - utasított dühös hangon Lucas. - A következő te leszel, ha elbaszol valamit! - tette még hozzá. Nagyot nyeltem, majd a dobozok mentén még előrébb furakodtam. Volt egy rés, amin sikeresen pont ráláttam egy alakra, aki nyilvánvalóan Lucas lehetett. A benti halvány fényben nem láttam az arcát, de az alakja eléggé hasonlított Louiséhoz. Kicsit eltoltam a dobozt, ügyelve arra, hogy ne csapjak nagy zajt. Mikor arrébb toltam, megláttam a földön fekvő, mozdulatlan Lout. A kezei hátra voltak kötve, a szája pedig be volt tapasztva. A szívem összeszorult a látványra, és legszívesebben azonnal odarohantam volna, hogy a karjaimba vehessem. Ezért rohadtul meg fogsz fizetni Lucas! - morogtam magamban. Könyörögni fogsz, hogy öljelek meg! - szinte láttam magam előtt a vérben úszó testét, és hallottam a könyörgő hangját. Elöntötte az agyamat a düh, amitől nem tudtam józanul gondolkodni. Előkaptam a hangtompítót, amit rácsavartam a fegyver csövére, majd egyenesen Lucasra irányítottam. Épp azon morfondíroztam, hogy hova lőjek, mikor megszólalt a telefonom.

- A kurva életbe!! - káromkodtam, és gyorsan kikaptam a mobilon a zsebemből, majd kinyomtam. Csend telepedett a csarnokra, ami rohadtul nem tetszett. Hiába füleltem, nem hallottam semmit, egy apró kis neszt sem. Visszafordultam a réshez, de csak Louist láttam, aki még mindig ugyanabban a pózban feküdt. Lucas viszont sehol sem volt. A kurva telefon! Miért nem némítottam le?! Épp meg akartam fordulni, mikor egy hideg cső nyomódott a fejemhez. 

- Basszameg! - hunytam le a szemeimet. Már megint elcsesztem...

- Lám-lám! Megérkezett a herceg! - nevetett fel, nekem pedig kedvem lett volna pofán baszni. - Hol a fehér lovad? - gúnyolódott.

- Baszódj meg, Lucas! - szűrtem ki az összeszorított fogaim közül.

- Én is örülök a találkozásnak! - mondta gúnyosan. - Most pedig dobd el a stukkert! - nyomta még erősebben a fejemhez a pisztolyt. Nem mozdultam, de az agyam szüntelenül kattogott. Simán le tudnám fegyverezni, csak hátra kell nyomnom a kezem, hogy a könyökömmel orrba üssem. Meg tudom csinálni! - biztattam magamat. - Dobd el, vagy szétloccsantom az agyad!! - ordított rám, és kiélesítette a fegyvert, jelezve, hogy nem viccel. - Hidd el megteszem! Nekem csak Louis kell, te nem! - mondta, majd megbökött a fegyvere csövével. Ledobtam, Lucas pedig elrúgta. Ezt ismét elbasztam, de reméltem, hogy a fiúk hamarosan ideérnek, és hogy van valami tervük is, mert ha nem, akkor nagyon nagy szarban leszünk...

- Főnök! - kiabált egy férfi hang. 

- Itt vagyok a dobozoknál! Húzd ide a beled! - utasította, én pedig kihasználva azt, hogy nem figyelt, megfordultam, és egy jól irányzott mozdulattal kivertem a kezéből a fegyvert, majd behúztam neki egyet. Azonnal visszaütött. Ökle pont az orromat érte, amitől megtántorodtam. Fájdalmasan felnyögtem, a könnyeim pedig kicsordultak az erős ütéstől.

- Te féreg! - morogta, és behúzott még egyet, aminek köszönhetően nekiestem a dobozoknak, majd a földre rogytam. Az orromból csöpögött a vér, és éreztem a torkomon is lefolyni. - Ezért kurvára megfizetsz! - ragadott meg a hajamnál fogva, mire csuklójára fontam a kezem, és miközben felhúzott a földről, minden erőmet belevetve próbáltam kifordítani a kezét, de mind hiába. Az izomagy elkapta a kezem, a hátam mögé csavarta, majd a másikat is, és összekulcsolta őket. Lucas egy vastag kötéllel összekötötte a csuklómat, olyan szorosan, hogy a kötél anyaga a húsomba vájt. Belemarkolt a hajamba, majd felhúzta a fejem, hogy ránézzek. Most láttam először az arcát, ami pont olyan volt, mint Louisé, mégis teljesen más. 

- Louis az enyém lesz! - jelentette ki. - Tönkre fogom tenni, és te nem tehetsz ellene semmit! - vigyorgott gonoszul, én pedig az arcába köptem a véres nyálamat. Letörölte a vért az arcáról, majd a hajamnál fogva rángatott egészen Louishoz, aki még mindig a földön feküdt. Szörnyű volt így látni, a szívem szakadt meg érte. 

- Ne aggódj, semmi baja, csak alszik egy kicsit! - vigyorgott rám. Mindvégig azt hittem, hogy nehéz lesz majd Lucassal szembe szállni, de rájöttem, hogy könnyebben fog menni, mint gondoltam volna.  Ez egy elmebeteg állat. - Hamarosan felébresszük, hogy végignézhesse hogyan nyírom ki a szerelmét! - nevetett fel gonoszan, amitől a hátamon is felállt a szőr. Louis elé lökött, és térdre kényszerített. Végignéztem Loun, és könnyek gyűltek a szemembe, mikor megláttam a karján a kék-zöld foltokat, amit az erős szorítású kéz hagyhatott finom bőrén. 

- Louis... - suttogtam. - Itt vagyok! - csuklott el a hangom.  - Lou... 

- Fogd már be! - kaptam egy ütést a fejemre, de rohadtul nem érdekelt, semmilyen fizikai fájdalmat nem éreztem már.

- Kis tigris! Minden rendben lesz! Kijutunk innen! 

- Azt mondtam fog be!! - rúgott bele a hátamba, mire előre estem arccal a kemény betonnak. Megragadta a kötelet a csuklómon, és felhúzott. Lucas gyűlölettel teli szemei egyenesen az enyéimbe fúródtak. - Hol vannak a kis buzi haverjaid? - kérdezte. 

- Egyedül jöttem! - válaszoltam, mire felhorkant.

- Ne szórakozz velem! - morogta, majd behúzott egyet, és éreztem, hogy felreped az alsó ajkam.

- Bazmeg!! - köptem ki a vért a számból. - Egyedül vagyok! - ordítottam fújtatva. Épp újra ütni akart, én pedig elhúztam az arcom, de nem történt semmi. Léptek zaja csapta meg a fülemet, majd megszólalt egy ismeretlen hang:

- Fogtunk két betolakodót! - Lehunytam a szemem, és imádkoztam, hogy csak ne a srácok legyenek azok. Nyögések, és dulakodás hangjai hallatszottak mögülem. Lucas erősen megragadta az állam, és felemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Nem szép dolog hazudni! - engedett el. - Hozzátok ide őket! - intett egyet. A két oldalamra térdeltették őket, nekem pedig nem kellett oldalra pillantanom, hogy tudjam, Zayn és Niall az. Ekkor éreztem először azt, hogy elbuktunk, hogy már nincs esélyünk. Liam egyedül nem fog tudni elbánni mindegyikőjükkel. 

- Szépen összegyűltünk! - törte meg a csendet Lucas. - Nekem elég lett volna Louis, meg a hercege, de így még jobb! Itt az egész buzi bagázs! - mosolygott önelégülten. - Legalább hárommal kevesebb seggbaszó lesz a világon! Már ezért megéri! - mondta gúnyosan, miközben előttünk járkál fel-alá. 

- Meg fogsz dögleni! - morogta a haverom, mire Lucas megállt, felé lépdelt, és erősen a hasába rúgott. Zayn fájdalmasan felnyögött, fulladozó köhögéssel kísérve. Ennek a féregnek nem volt ennyi elég, megragadta a haját, és ököllel arcon ütötte, majd megállás nélkül tovább ütlegelte. Épp kiabálni akartam, hogy hagyja abba, mikor Niall kétségbeesett hangja zengte be a helyiséget:

- ELÉG!! - ordította torka szakadtából. - Hagyd békén!! 

- Niall! - suttogtam felé fordulva. Láttam, hogy teljesen ki van, az egész teste reszketett. - Ne beszélj! Oké? - mondtam, mire zihálni kezdett. 

- Oh, a másik szerelmes pár! - mondta nyájasan Lucas. - Milyen csodálatos is a szerelem, ugye?! - lépett Niall elé, aki még mindig kontrollálatlanul lihegett. 

- Ne merj hozzáérni!! - fújtatott Zayn, mint egy dühös bika. Lucas felhúzta Niallt, majd szembe állította Zaynnel. Letérdeltette, és épp elővette a fegyvert, mikor Louis megmozdult mellette. A szívem egy ütemet kihagyott, ahogy megláttam kékségeit, amik hirtelen pattantak ki. Rugdalózni, és ordibálni kezdett, ami csak dünnyögésnek hatott a szájat elfedő tapasztól.

- Pont jókor hercegnő! Nem maradsz le a műsorról! - térdeltette fel, és csak most láttam, hogy az oszlophoz van kötözve. 

- Louis! Semmi baj! Itt vagyunk! - nyugtatgattam, mert láttam rajta, hogy azt se tudja mi folyik körülötte. Szemeiben félelem és aggodalom tükröződött, ahogy végignézett rajtunk. - Minden rendben lesz! - biztosítottam nyugodt hangon. 

- Tapaszd be a száját! - szólalt meg Lucas, mire egy hatalmas kéz tapadt a számra. - Szóval, hol is tartottunk! - nézett Niallra, majd Zaynre. - Jaa, tudom! - vigyorodott el, és kibiztosította a fegyverét.

- NEM!! - kiabált mellettem Zayn. - NEM!! - kapálódzott, mikor rájött, hogy mi is fog történni. Elkezdtem őrjöngeni, akárcsak a haverom.

- Nem!! Enged el! Nem teheted ezt! - kiabáltam a számat betapasztó tenyérbe. 

- Niall!! - zihálta kétségbeesetten Zayn. - NEM!! ENGEM ÖLJ MEG!! NE ŐT!! NEEE!!! - kiáltott torkaszakadtából. - Kérlek! - könyörgött elkeseredetten.  Szörnyű volt látni Niallt, aki könnyektől csillogó szemekkel, ijedten, reszkető testtel térdelt előttünk, mindvégig Zayn szemébe nézve. 

- Ez nem kívánság műsor buzikám! - nevetett fel gonoszan Lucas, majd a szöszi halántékához tartotta a fegyvert, én pedig lehunytam a szemeim. 

- Niall! - hallottam meg Zayn hangját. - Nézz rám! Csak engem nézz! Minden rendben lesz! Itt vagyok veled! - mondta nyugodt hangon, nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe. - Sze… - Egy puffanás szakította félbe a haverom hangját.