39. rész

Kedves Olvasóim! 

Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, de az ihlethiány szörnyű tud lenni! :( A lényeg, hogy itt vagyok egy újabb résszel! :)

Annyira boldog voltam, mikor megláttam, hogy mennyi kommentet kaptam az előző részhez, hálás vagyok érte nektek! :') Köszönöm a féliratkozókat és tetszikeket! :3 A blogom elérte a több mint 30.000 oldalmegjelenítést! Wáóóó, köszönöm nektek, mérhetetlenül hálás vagyok, hogy ilyen kedves olvasóim vannak! :')

Jó olvasást kívánok! :)

Ui: Hogy tetszik a madár tetkós háttér? Nekem kicsit fura, de kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, nyugodtan mondjátok meg az igazat! :)

Dreamy Girl

Harry

Nem volt időm sokat agyalni, mivel Niall háza itt volt pár percnyire, így hamar odaértem. Leparkoltam a ház elé, kifújtam magam és lassan kimásztam a kocsiból. Minden egyes mozdulattal a kínok kínját éltem át. Bekopogtam, mikor a bejárati ajtó elé értem. Kinyílt az ajtó és Liam állt előttem. Néma csendben bámultuk egymást, ami nagyon kínos volt. Nem tudtam mit mondjak neki, fogalmam se volt mi lenne a helyes most. Reménykedtem, hogy nem fog megütni, bár Liamről ezt nem tudnám elképzelni. Mondjuk, ahogy kiakadt a telefonba... 

- Mi történt veled? - kérdezte, mire kérdőn emeltem magasba szemöldökömet. Nem tudtam mire véljem kérdését. Szerintem látta arcomon a nem értésemet, ezért folytatta. - Tiszta vér az arcod, meg kezd gyönyörű színekben pompázni! - vizsgálta arcomat. Basszus! Ki is ment a fejemből, hogy megnézzem, mielőtt bejövök hozzájuk. 

- Semmi! Csak...- egy jó magyarázat nem jutott eszembe - semmi... Lou hol van? - tereltem el a témár, meg amúgy is nem miattam vagyunk itt, hanem Szerelmem miatt. 

- Gyere! - mondta, majd mikor beléptem becsukta az ajtót mögöttem és elindult. Követtem a nappaliba. Niall a kanapé előtt guggolt, amint meglátott felállt, mérgesen nézve rám. Igen... Tőle kicsit tartottam... Ahogy szokták mondani, "kicsi a bors, de erős", na ez igaz rá. Odaléptem a kanapéhoz, ahol Szerelemem feküdt összegörnyedve. Szívem összeszorult a látványtól. Szörnyen nézett ki, mint aki több napja nem fürdött, evett, csak egész álló nap piált. Leguggoltam mellé, gyengéden megcirógattam nyugodt, fájdalomtól mentes arcát. 

- Lou... miért csináltad ezt? Hiszen tudod, hogy szeretlek... - suttogtam, visszatartva könnyeimet. Halvány mosoly jelent meg arcán és dünnyögött is valamit, de nem tudtam kivenni, hogy mit. Aztán megszakítva az édes pillanatot, öklendezni kezdett.

- Hányni fog! Fordítsd oldalra, mert megfullad! Ott a lavór! - idegeskedett Niall. Megfogtam vállánál és elfordítottam, mire kiadta gyomra tartalmát, ami nem volt sok minden... mikor végzett, megtöröltem száját és visszafektettem. 

- Nagyon rosszul néz ki! Nem kéne orvoshoz vinni? - kérdeztem a fiúk felé fordulva.

- Nem! Ápolgasd és ha egy-két napon belül nem jön helyre, akkor keresd fel a kórházat! De szerintem minden rendben lesz, főleg, ha mellette maradsz és vigyázol rá! A szerelem meggyógyítja... - mosolyodott el Liam.

- Akkor hazaviszem! És.. - álltam fel, aztán feléjük fordultam - sajnálom... nem ezt akartam... - néztem hol Liam, hol Niall szemébe - Tudom, hogy utáltok, de adjatok még egy esélyt! Kérlek! - könyörögtem nekik.

- Nem utálunk! - mondta Liam - Ezt sose mondtuk! Nem ítélkezhetünk feletted, mivel nem tudjuk mi történt... nem is akarjuk tudni, mert ez a kettőtök dolga! A lényeg az, hogy Lou szeret téged, számára te vagy a mindenség! - mosolygott ismét. Visszamosolyogtam. Olyan jó érzés volt ezt hallani tőle. Megköszöntem nekik, hogy vigyáztak rá, majd nagy hirtelen fel akartam emelni Lout, de ekkor olyan szinten belém hasított a fájdalom, hogy felordítottam, aztán megszédültem. Szerencsére Liam elkapott. 

- Te jó ég! Jól vagy? Mi a franc történt vele, Harry? - kérdezte rémülettől remegő hanggal. Nem hittem volna, hogy azok az ütések ennyire fognak fájni... Nagy meglepetésemre Niall felhúzta a felsőm és döbbenten mért végig.

- Ki tette ezt veled? Ez szörnyen néz ki! - kérdezte megdöbbent arccal. Nem válaszoltam, csak visszarántottam felsőmet és kibújtam Liam karjából. 

- Senki! Nem érdekes... kérlek, kihoznátok Louist a kocsihoz, mert ez nekem nem fog menni... - simogattam sajgó részeimet. Liam azonnal odament Louhoz és felkapta, aki csak nyöszörgött tettére. Megindultunk kifelé, közben pedig elővettem a kulcsom. Kimentünk, majd behelyezte Lout az első ülésre. 

- Figyelj Harry! - szólalt meg Niall mellőlem. Felé fordultam, várva a folytatást. - Nem tudom, hogy mit mesélt neked a balesetről, de valamit tudnod kell... - néztem rá kikerekedett szemekkel, ahogy kiejtette a szavakat. Nekem nem mondott sok mindent, csak hogy ő is ott volt, de gondolom nem ezt akarja közölni velem...

- Mi történt? - kérdeztem félve. Niall nagyot sóhajtott és belekezdett mondandójába. 

- Tehát nem mondta el neked... De én úgy érzem, fontos hogy ezt megtudd! A baleset napján a szülei összevesztek, bár Lou elmondása szerint, ez nem meglepő dolog... Egész nap üvöltöttek egymással, ő pedig bedugta fülét, hogy ne halljon semmit, ezért a mái napig nem tudja, hogy miért tuszkolta be apja a kocsiba, édesanyjával együtt. Elindultak valahova, Louis nem merte megkérdezni, csak csendben ült a hátsó ülésen hallgatva apja ordibálását anyja felé. Azt üvöltötte, hogy minden a te hibád... meg kellett volna nevelned... meg miegymás. Ezekből rögtön tudta, hogy ő a vita tárgya. Édesanyja soha nem szidta le őt, csak az apja! Aztán betelt nála a pohár, nem tudta tovább nézni a tükörből anyja könny áztatta szemeit, ezért kikelve magából leordította az apját. Minden dühét kiadta, ami addig felgyülemlett benne. Apja ezt nem tűrte sokáig, ezért hátra hajolt, elkapta Lout és verni kezdte, ott ahol csak érte. Édesanyja próbálta lefogni, visszatartani dühös apját, ez által nem tudott rendesen az útra koncentrálni... - szavai elcsuklottak, bennem pedig megfagyott a vér, mivel éreztem, hogy mi fog következni. - Lou, azt mondta, látta hogy átmennek a másik sávba és egy kombi autóval találták szembe magukat... Próbálta figyelmeztetni anyját, de már túl késő volt... - Niall könnyei folyni kezdtek arcán, de nem csak neki, mindannyiunknak - Az utolsó emléke az, ahogy édesanyja aggódó, szeretetteljes tekintete néz rá a visszapillantó tükörből... - szipogott Ni, mire Liam átölelte őt. Patakokban folytak könnyeim, ahogy magam elé képzeltem a történteket. Szinte éreztem Lou fájdalmát, bár koránt sem volt olyan erős, mint amilyen neki lehetett. 

- Ez... borzalmas... szegénykém... - csak ennyit tudtam kinyögni. Niall erőt véve magán letörölte könnyeit, aztán folytatta.

- Ezek után Lou folyton ivott, erőszakos volt, állandóan követelte a piát. Többször próbált öngyilkos lenni, de szerencsére sose sikerült neki... A végére pedig annyira leitta magát, hogy a kórházba kellett vinnem, mert már alig élt. Nehéz volt ezt feldolgozni neki. Azért csinálta mindezt, mert felelősnek érezte magát édesanyja halála miatt. Még most is... nem mondta nekem, de tudom, ismerem már annyira... Ha történik valami, akkor is azonnal magát hibáztatja, még ha nem is tehet róla. - most már értettem mindent, ezért viselkedik így Lous és teljesen meg tudom érteni, amit érez, nem lehet egyszerű ezzel az emlékkel élni, ami egész életét végig kíséri. - Ezért is voltam olyan mérges, mikor leitattad! - folytatta egy kisebb szünet után. - mert féltem, hogy nem tud leállni...

- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem! Sajnálom, amit műveltem, de nem tudtam, hogy min ment keresztül! Most viszont hazaviszem! - mondtam, aztán az autóhoz mentem és bekapcsoltam Lou biztonsági övét, mivel úgy döntöttem Zayn házához viszem. Remélve, hogy nem akad ki ezen.

- Elkérhetem a számod? Ha netán valami baj lenne, vagy ha érdeklődni szeretnék felőle meg ilyesmi... - mondta félszegen. Bólintottam. Elővette mobilját, bediktáltam a számom, aztán megcsörgetett, így én is elmentettem az Övét. Elköszöntem, majd beültem és gázt adva a ház felé vettem az irányt. Egész úton Niall szavai jártak fejemben, el se tudom képzelni mennyi szenvedésen ment keresztül Szerelmem. Erre most miattam ismét felgyülemlettek emlékei. Nem akartam, hogy magát hibáztassa, én voltam olyan hülye, hogy ne mondtam el neki mire is készülök. Természetes dolog, hogy kíváncsi volt és utánam jött, én is ezt tettem volna a helyében. Bepakoltam a kocsibejáróba, aztán kiszálltam nagy jajgatások közepette. Már elég késő volt, Zany biztos alszik. Kinyitottam a Lou felőli ajtót és kikapcsoltam övét. Fel akartam emelni, ami által ismét belém hasított a fájdalom. Ezt nem gondoltam át... Nem akartam felébreszteni Zaynt, hisz pihennie kell, ezért minden erőmet összeszedve óvatosan felemeltem Lout. Iszonyatos fájdalmakkal járt, de összeszorított fogakkal tűrtem. Nagy meglepetésemre Lou nyakam köré fonta karjait, feje vállamon pihent, így feneke alá nyúlva meg tudtam tartani. Olyan volt, mint egy kis koala. Elindultam vele a házba. 

- Harry... - nyöszörgött, mire mosoly kúszott ajkaimra.

- Semmi baj, Lou! Itt vagyok, minden rendben lesz! - suttogtam füléhez. 

- Szeretlek... - dünnyögte, oly halkan, hogy nem tudtam eldönteni, hogy kimondta vagy csak agyam játszadozik velem.

- Én is szeretlek! - mire egy morgást kaptam válaszul. Az ajtónál megállva szenvedtem egy kicsit, mire sikerült kinyitnom. Felkapcsoltam a villanyt és a kanapéra fektettem. Felkutattam a házat és találtam egy takarót, amivel betakartam őt. Aztán lavór után kutattam, ha netalántán ismét úgy döntene, hogy kidobja a taccsot. Leültem a kanapé karfájára és lágyan cirógattam arcát. Jobb ha kipiheni magát, mert holnap iszonyatosan szarul lesz. Láttam ,hogy néha kinyitogatta szemeit, de nem hiszem, hogy felfogta volna azt, hogy hol van, vagy hogy mi történt vele. Le kellett volna fürdetnem, viszont még alig volt magánál, ezért gondoltam várok vele. Kezdtem egyre fáradtabb lenni, szemeim folyton lecsukódtak. Nem akartam aludni, mert vigyáznom kell rá. Nyilván az álmosság erősebb volt nálam, mert szemeim lecsukódtak, és úgy is maradtak...