89.rész

Hi!Oops! <3

Hamarabb tudtam hozni, mint gondoltam volna, remélem nem bánjátok?! :D És mivel ilyen sok szép szót kapok tőletek, így nem bírtam ki, hogy ne tegyem fel az új részt! :)

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, amikkel bearanyozzátok napomat! :3  Imádlak benneteket, köszönöm, hogy itt vagytok velem, és olvassátok történetem! :) Nem tudom elégszer elmondani mennyit jelentenek nekem szavaitok, melyek erőt adnak arra, hogy folytassam, és elhitetik velem, hogy érdemes ezt csinálnom. :')

A részről nem tudok mit mondani, lassan visszatér Larry, amit már ti is és én is nagyon várok, mert ezek a részek kikészítenek, de sajnos ilyen is kell bele! Kitartás! ;) 

Jó olvasást!

Dreamy Girl

Louis

Félve lépdeltem a kórház folyósólyán, a tenyerem izzadt, végtagjaim remegtek az idegességtől. A információs pulthoz érve megkérdeztünk egy nővért, hogy bemehetünk-e Harryhez. Mikor megkaptuk az engedélyt, és néhány információt állapotáról, elindultunk a kórterme felé. Nagyot sóhajtva nyitottam be a kórházi szobába. Éppen aludt, de mikor becsukódott az ajtó, résnyire kinyitotta szemeit. Amint észrevette, hogy bent vagyunk, mosoly terült el csodaszép arcán, amitől kicsit megkönnyebbültem. Sokkal jobban nézett ki, mint tegnap. Zayn megölelte, majd leült az ágy mellett lévő kisszékre, míg én ott álltam csendben, figyelve őket. Elbeszélgettünk, vagyis inkább Hazza dumált. Egy kicsit még nehezen ment neki a beszéd, de akkor is erőltette, csak úgy dőlt belőle a szó. Elmesélte, hogy van egy hülye nővér, aki ő szerinte a padlásra jár nevetni. Ezen jót röhögtünk. Mesélte, hogy próbált vele poénkodni, viccet mesélni, de mind hiába, csak morgott egyet, és zsörtölődött orra alatt. Azt is elmondta, hogy mikor bejött a vizsgálatok miatt, akkor egy szál semmiben várta, amitől a nő teljesen kiakadt. Zayn lepacsizott vele, amiért ezt meg merte tenni, én pedig elpirulva irigykedtem rájuk, amiért ilyen lazák, és minden hülyeségben benne vannak. Nekem soha nem lenne ilyen dolgokhoz bátorságom...

- Na jó, magatokra hagylak egy kicsit, még van fél órátok! - állt fel a székről Zayn, nekem pedig összeugrott gyomrom. Szerettem volna kettesben lenni vele, de most, hogy eljött a pillanat, megrémültem. Mi a fenét fogok mondani neki? Hogyan magyarázom meg a történetek? - Őrködök is, ha netán rosszalkodni támad kedvetek! - kacsintott ránk vigyorogva. Hazzából egy őszinte, míg belőlem egy kínos nevetés tört fel. Ahogy becsukódott az ajtó, nyomasztó csend telepedett a kórházi szobára. Ajkaimat harapdálva, kezeim morzsolgatva néztem a rideg fehér falat, melytől még az egészséges ember is megbetegszik. Nem mertem rá nézni. Nem tudtam, mit mondjak neki, vagy hogyan kezdjek bele mondandómba. Néztem az órát, aminek a mutatója csigalassúsággal haladt előre.  Mély levegőt vettem, és úgy voltam vele, hogy itt az idő, megszólalok.

- Én... - szóltunk egyszerre, mire mindketten elmosolyodtunk. 

- Kezd te. - adta át a szót. Egy percig csendben álltam, hogy összeszedjem gondolataimat. - Miért nem ülsz le? - mutatott az ágy mellett lévő kisszékre, amin Zayn foglalt helyet, mielőtt kiment. - Vagy ülj ide! - húzta el a piszkosfehér takarót, hogy helyet adjon nekem az ágyon. Vacilláltam, de végül oda ültem mellé. Megköszörültem a torkom, és megszólaltam. 

- Hogy érzed magad? - kérdeztem állapotáról, hiszen mégse térhettem rögtön a lényegre. Elmosolyodott. 

- Már jobban, kicsit kapar a torkom, meg fáj a fejem, de túlélem... - motyogta - Zayn jól bánik veled? - erre a kérdésre halkan felkuncogtam. 

- Tűrhetően... Nem könnyű vele... - néztem szemeibe, melyek fáradtan csillogtak. 

- Egyszer megszokod... Én már fel sem veszem... - mondta nevetve, majd rátört egy köhögőroham. Megijedtem.

- Segítsek valamit? - kérdeztem remegve. Csak nemlegesen megrázta fejét, és pár másodperc múlva abba is maradt köhécselése. 

- Már jobb. - köszörülte torkát. Pár perces csend állt be, aztán megszólaltam. 

- Ugye tudod, hogy nem én mondtam azokat a szörnyűségeket?!... - mondtam ki végre, miközben az ölembe ejtett kezeim figyeltem, mert nem tudtam szemébe nézni. 

- Tudom! - ahogy kimondta, felemeltem fejem, és meglepődve figyeltem arcát. - A pia volt az, ami ezt váltotta ki belőlem... - mondta szomorú hangon. - Hallucináltam,  legalább is az orvosok ezt mondják... - emelte rám tekintetét. - Sajnálom, hogy téged gyanúsítottalak, de minden annyira élethű volt. - húzta el a száját. Itt volt az idő, hogy végre elmondjam neki, mégsem mertem. Nem tehettem, csak még többet aggódna, azt pedig nem akartam. Utáltam magam érte, de hazudnom kellett neki. Viszont, ha ez kiderül... Mi a fenét csináljak?! 

- Elnézést! - ugrottam meg az ágyon, annyira váratlanul ért a hang, főleg, hogy háttal ülök az ajtónak. A nővér kukkantott be, aminek most nagyon örültem, mert így nem kellett hazudnom neki. - Vége a látogatási időnek! 

- Rendben... És mikor jöhet haza? - kérdeztem a fiatal nővér felé fordulva.

- Holnap már hazaengedik! - mosolygott mindkettőnkre. - Még adok két percet, hogy elbúcsúzzanak! - vigyorgott, aztán kiment. Harryre pillantottam, akinek fülig ért a szája. Kérdőn néztem rá, mert szerettem volna tudni, hogy mi ez az egész.

- Kicsit meséltem magamról, rólad, rólunk....  Ugye nem baj? - húzta el száját. 

- Nem. - mondtam halvány mosollyal arcomon. - Viszont van egy kis probléma, holnap sajnos munkába kell mennem, nem bírok otthon lenni veled, de megkérhetem Zaynt, szerintem szívesen vállalná.

- Nem kell, el leszek egyedül is. Nyugodtan menj dolgozni. 

- A-a! Nem hagylak egyedül! - mondtam ellentmondást nem tűrően. 

- Oké! - egyezett bele, hiszen más lehetősége nem volt. 

- Most viszont mennem kell! - motyogtam, majd odahajoltam, hogy puszit hintsek arcára. El akartam távolodni tőle, de elkapta karom, hogy ne tudjak elhúzódni. Ajkaink súrolták egymást.

- Ennyire utálsz? - szegezte nekem kérdését, miközben zöld íriszeit kékségeimbe fúrta. Számon éreztem meleg lehelettét, mely csiklandozta érzékeny bőröm, amitől jóleső érzés kerített hatalmába. 

- Nem utállak, Hazza! Csak... kell még egy kis idő... Egy kicsi... rendben? - suttogtam, elcsukló hangon. Nehéz volt ezt kimondani, de még nem álltam készen rá. Szomorúan bólogatott, majd elengedett. Elköszöntem tőle, aztán kiléptem a kórteremből, és bánatosan megindultam a kijárat felé. El is felejtettem, hogy Zayn is itt van, csak akkor tudatosult bennem, mikor utána rohant. 

- Jól vagy? - kérdezte aggódva, mire csak bólintottam. Csendben ültünk be a kocsiba, és ez az egész úton így folytatódott. Nem volt kedvem megszólalni, csak haza akartam menni, egyedül lenni. Leállt a házam előtt, én pedig épp ki akartam nyitni az ajtót, de megelőzött, és lezárta.  Összevont szemöldökkel fordultam felé. 

- Addig nem engedlek ki, míg el nem mondod, hogy mi a fene van veletek! Ha kell itt halunk meg! - jelentette ki komoly hangon. Tudtam, hogy nem viccel, és képes itt dekkolni az idők végezetéig...

- Összevesztünk, elég rendesen... Részegen nekem esett, nem akart bántani, csak kiabált velem, én pedig megijedtem. Elmenekültem tőle a barátomhoz, akivel együtt dolgozom.. - gondoltam a részletekről nem beszélek neki - Nem válaszoltam a hívásaira, csak egyszer, annyit, hogy időre van szükségem. Aztán jött az a szörnyű sms... - remegni kezdtem, ahogy eszembe jutott az a pár szó... örökre bevésődött agyamba - Szeretem őt, de kell egy kis idő... - halkultam el, lehajtva fejem. Hallottam a zár kattanását, ami azt jelentett, szabad vagyok. 

- Harry szeret téged! Sosem tenne veled semmi rosszat! Én vittem bele ebbe is, bár mondtam neki, hogy ne tegye... nem akartam belekeverni, ez az én dolgom, de hajthatatlan volt... Sajnálom, ígérem, beszélek a fejével, ezzel kapcsoltban. - markolta kormányt, miközben a szélvédőn nézett kifelé. 

- Kösz. Tudod, nem zavarna ez az egész, felőlem csinálja, csakhogy féltem őt. Minden éjszaka, mikor elmegy, halálra fogom aggódni magam, hogy vajon hazajön-e vagy... - csuklott el hangom a gondolatra. - Nem fogom tudni kibírni ép ésszel! 

- Beszélek vele, komolyan! - ígérte meg, amitől szívemről egy hatalmas kő esett le. 

- Lenne még valami, holnap dolgoznom kell, vele tudnál maradni? Nem mondhatom le, mert már így is sokat hiányoztam! 

- Persze, nem gond! 

- Van még valami... - néztem szemeibe, melyek kíváncsian fürkésztek. - Megtanítanál verekedni? Szeretném megvédeni magam! - böktem ki, mire Zaynból hatalmas nevetés tőrt ki. Morcosan néztem rá, valahogy éreztem, hogy ez lesz a reakciója...

- Bocs... Komolyan? Te? - kérdezte döbbenten, én pedig hevesen bólogattam. - De miért? És miért nem Harry? - egy amolyan "most komolyan kérdezed" fejjel néztem őt. - Oké, értem, de miért?

- Mert unom már, hogy mindig engem kell megvédeni, mert én magam képtelen vagyok rá!

- Rendben! Mikor akarsz kezdeni? Gyorsan el tudom intézni, akár már holnap után. - mondta, én pedig nagyon örültem neki.

- Tökéletes, minél előbb, annál jobb! - lelkesedtem. - De! El lehetne intézni, hogy csak mi ketten legyünk? - néztem rá kérlelően, nagy mosollyal. 

- Istenem, mennyi baj van veled! És mit mondjak?! A nagy Louis - itt megakadt - nem tudom mi a vezetékneved...

- Tomlinson. - segítettem ki mosolyogva.

- A nagy Louis Tomlinson ma edzeni akar, kérem mindenki hagyja el a helységet! - nevetett fel, én pedig elszomorodtam. Örültem volna, ha nem néz minket senki... - Úgy nézek én ki, mint aki nem tudja ezt elintézni?! - mondta nagyképűen. - Egy hívás, Csipkerózsika! - húzta ki magát ültében, amire szemforgatás volt válaszom. 

- Jól van, ne légy nagyképű Hamupipőke! - állítottam le nevetve. Azonnal lehervadt arcáról a mosoly, és elkomorodva fürkészett. 

- Na húzz innen de gyorsan, mert még megfojtalak! - lökte meg vállam játékosan. - Ezért még számolunk! - fenyegetett meg, én pedig ijedséget színleltem. Megköszöntem neki mindent, miközben kikászálódtam az autóból. - Ne szenvedtesd sokáig, kérlek... -  mondta keserves hangon, mire bólintottam, őszinte mosolyra húzva számat. Visszamosolygott, aztán intett egyet, és elhajtott...