87.rész

Hali!

Nagyon szépen köszönöm a kommenteket, tetszikeket és a chatben kapott kedves szavakat! Köszönöm, hogy vagytok nekem! :3  <3

Lenne egy kis reklám, a legjobb írónő, akit én nagyon, de nagyon imádok, nyitott egy új blogot. (Yeah! :D) Szeretném, ha benéznétek hozzá, ugyanis eszméletlen jól ír! Nem bánjátok meg, higgyetek nekem! ;) A tanítvány - ide kattintva eljuttok a bloghoz! :) Imádni fogjátok, biztos vagyok benne! ;) 

Jó olvasást! 

Dreamy Girl

Louis

- Nem vagyunk jóban! - vágták rá egyszerre, amitől még gyanúsabb volt ezt az egész. Zayn krákogott, majd folytatta. - Amikor felhívtál, szóval, jöttem az autóval, és megláttam az utcán Ni... Szöszkét - javította ki magát, én pedig összehúzott szemöldökkel méregettem arcát a visszapillantó tükörben - és felvettem, ennyi... - markolta kormányt jó erősen, miközben engem figyelt a tükörből. Láttam, hogy valamiért nagyon ideges. Niall hevesen bólogatott mellette. Valamit elhallgatnak előlem, biztos vagyok benne. - Nem akartam szemét lenni, hiszen mégiscsak baj van, ilyenkor tartsunk össze... - tette még hozzá, amitől még gyanúsabb lett az egész. 

- Aham... - válaszoltam fáradt hangon. Most nem volt kedvem a nagy kérdezősködéshez, de ezt nem fogják megúszni, akkor is meg fogom tudni, hogy mi folyik itt. Amint kimondtam ezt az egy szót, mindketten megkönnyebbülve felsóhajtottak. Hazáig csendben telt az út, nem volt kedvem beszélgetni, inkább csak kifelé bámultam az üvegen, és Harry szavain gondolkodtam.

- Itt is vagyunk! Biztos el leszel egyedül? - fordult hátra Zayn. Halvány mosollyal bólintottam, majd elköszöntem tőlük, és becsukva magam mögött a kocsi ajtaját indultam meg a házam felé. Annyira csendes volt minden, nem égett a villany, nem várt otthon senki... Kivettem zsebemből a kulcsom, amivel kinyitottam az ajtót. Azonnal megütötte az orrom a pia szag, amikor bementem. Felkapcsoltam a villanyt, mire szorongás járta át testem. Levettem a cipőm, aztán bementem a konyhába, kezembe kaptam a lapát és a seprűt,  majd felsepertem az ablak szilánkjait, amit Shane tört be. Elővettem egy karton lapot, meg egy ragasztószalagot, amikkel becsináltam az ablaküveget. Egyelőre jó lesz így, majd holnap hívok valakit, aki megcsinálja. Kidobtam a piás üvegeket, amiből elég sok volt, és mind üres... Felkapkodtam a szétdobott ruháit, amiket betettem a mosógépbe, elindítva a mosást. Amikor úgy éreztem, végeztem, levetkőztem, vettem egy kellemes zuhanyt, utána pedig fogat mostam. Átmentem a szobámba, felkaptam magamra egy pizsamát, ami egy póló volt. Harry pólója, ezért elég hosszú volt, hogy ne kelljen felvennem egy nadrágot, csak bokszert. Szomorúan sóhajtva mászta be az üres ágyba. Arcomhoz szorítottam felsőjét, hogy érezzem sajátos illatát. A csend, mely belepte a házat, szörnyen ijesztő volt. Visszagondoltam arra, mikor még egyedül voltam, és nem tudtam, hogyan bírtam ezt ki. Talán akkor még könnyebb volt, mivel nem tudtam milyen, mikor van mellettem valaki, aki szeret. Megfordultam, hogy Hazza térfelére lássak. Megsimogattam az érintetlen takarót. Utáltam magam, amiért ezt tettem, nem szabadott volna hagynom, hogy  idáig elfajulnak a dolgok. Telefonom pityegése zavarta meg a nyomasztó csendet. Sms-em érkezett. 

" Minden rendben van? Ha szükséged van valamire, hívj! Niall "

Elmosolyodtam üzenetén, majd visszapötyögtem, hogy minden rendben van. Letettem az éjjeli szekrényre a készüléket, aztán lecsuktam szemeim, és megpróbáltam álomba szenderülni. Hosszas ideig forgolódtam, az agyam kattogott, nem tudtam lecsendesíteni. Hátamra gördültem, nagyot sóhajtva, a plafont bámulva. Meguntam a szenvedést, ezért a takarót kezembe véve leslattyogtam a nappaliba. Bekapcsoltam a tv-t, kerestem valami altató műsor, és betakaródzva figyeltem a uncsi tévéreklámokat. Nem kellett sok, elaludtam. 

Délben ébredtem fel. Kómásan ültem fel, fejemet fogva. Úgy érzetem magam, mint aki másnapos. Kibattyogtam a konyhába, csináltam egy kávét, ami mellé megkentem egy szendvicset is. Nem voltam éhes, mégis kellett valami a gyomromba. Úgy döntöttem, hogy mielőtt bemegyek Hazzához, elmegyek anyuhoz a temetőbe, hiszen már olyan rég voltam nála. Felöltöztem, felhúztam a cipőm, aztán magam mögött bezárva az ajtót, indultam meg a temető felé. Elég meleg volt, száz ágra sütött a nap. Még jó, hogy rövidbe öltöztem. Azon filóztam, bár nem csak most, hogy szükségem lenne egy kocsira. Eddig mindenhova eljutottam gyalog, de most már nem ártana venni egy autót, mert akkor minden könnyebb lenne. Bementem az útba eső virágboltba, és vettem egy csokor virágot anyu kedvenceiből. Imádta a gerberát meg a vörös rózsát, ezért mindkettőből kértem, biztos örülni fog neki. Elköszöntem az eladónőtől, majd folytattam utam. A rideg, ijesztő vaskapunk átlépve tovább sétáltam a betonos úton, amely anyu sírjához vezetett. Nem voltak sokan, csak egy-két idősebb nénit láttam, akik a sírkőt tisztították, szebbé varázsolva szeretteik nyughelyét. Szörnyű az élet, megszületünk, majd meghalunk... Ahogy a vége felé közeledtem, jobbra fordultam, és a kitaposott földúton haladtam előre. Mindig mikor idejövök, borzongás járja át testem, tudva, hogy egyszer mindannyian idejutunk, de ezt a gondolatot igyekeztem kiűzni agyamból. 

- Szia Anya! - köszöntem, mikor odaértem sírjához. - Bocs, hogy ilyen sokáig nem jöttem, csak annyi minden történt. Tudom-tudom, ez nem mentség... Remélem azért nem haragszol. - simítottam végig ujjam a sírkövén, amelyre neve volt belevésve. - Hoztam neked a kedvenc virágaidból, tudom, hogy tetszik, mindig is tetszettek! - tettem le friss csokrot a sírkőre, majd a régi, elszáradt virágokat kiszedtem. Elmentem a csaphoz, és öntöttem vizet a műanyag vázákba, aztán bele tettem a friss csokrot. Szépen eligazgattam. Kicsit feltakarítottam a sír körül, és mikor végeztem mindennel, leültem a sírkőre. - Képzeld anya, megtörtént az, amiben én sosem hittem, szerelmes lettem. Igaz, nem éppen úgy, ahogy gondoltam, hiszen egy fiút szeretek, de ez engem, egy cseppet sem izgat, és remélem téged sem... Sajnálom, de ez ellen nem tudok mit tenni, a szerelem már csak ilyen. - mosolyogtam. - Emlékszel, hogy mennyire el voltam keseredve, hogy nekem soha nem lesz senkim? Mindig sírtam, de te ott voltál mellettem, és tartottad bennem a lelket. Azt mondtad: " Hozzád is el fogj jönni a szerelem, csak várd ki. Nem mindenkinek jön azonnal, valakinek hamarabb, valakinek később. Akkor fog előbukkanni, amikor nem is számítasz rá. Egyszer csak meglátod, és onnantól minden más lesz." - mondtam el szavait, amire mai napig emlékszem. Könnyeim is kicsordultak az emlékekre. - Most eljött. - szipogtam. - Igaz, elég sokat kellett várnom rá, de úgy érzem, megérte. A fiad szerelmes. - vigyorogtam, miközben arcomon folytak könnyeim. Szipogásom zokogásba torkollott, nem tudtam tovább türtőztetni magam, hiába akartam erős lenne, nem tudtam. - Hiányzol, anya... - szipogtam. - Bárcsak itt lennél velem, minden más lenne. Szeretlek! - hajoltam a sírkőre, nekidöntve homlokom, kezeimmel pedig a vésett betűket simogattam. - Nagyon szeretlek, anya! - csuktam be szemeim, és magam elé képzeltem mosolygós, gyönyörű arcát. - Köszönöm, hogy elküldted hozzám Harryt, tudom, hogy te voltál, és köszönöm, hogy vigyáztál rá. Nem is tudom mi lett volna velem, ha baja esik... - eltávolodtam, majd a friss virágokat néztem, amik oly gyönyörűek voltak, ahogy a nap rájuk sütött. - Hülye voltam, nem így kellett volna megoldanom ezt az egészet. Tudod, jól, hogy mindig is béna voltam a konfliktusok kezelésében, gyáva voltam, ahogyan most is... Inkább elfutottam a problémák elől, minthogy szembe néztem volna velük... És látod mi lett belőle?! Mindig rossz vége van... Mindig... - szipogtam. Még egy pár percig csendben figyeltem sírkövét, aztán elmeséltem neki az eddig történteket, hiszen már nagyon régen nem voltam itt, de megfogadtam, hogy többször ki fogok jönni hozzá. Sok mindent azért kihagytam a mesélésből, nem kell mindenről beszámolnom... Bár, elvileg mindent lát fentről... Nagyon remélem, hogy nem így van. - gondoltam magamban, és belepirultam, mikor eszembe jutottak az együtt töltött éjszakáink Hazzával. - A lényeg az, hogy boldog vagyok, de sokkal boldogabb lennék, ha te is itt lennél velem. Bemutathatnám Harryt, szerintem tetszene neked. Sokszor átmennék hozzád ebédre, beszélgethetnénk, elárulhatnád Hazzának a kínos dolgaimat, és jókat nevetnétek azon, hogy téglavörös arccal duzzogok, amiért ezt teszitek velem. - elmosolyodtam a gondolatra. Nagyot sóhajtottam. - Ideje mennem! Örülök, hogy beszéltünk! Ígérem ezentúl sűrűbben jövök! Szeretlek, anya! - simogattam végig nevén. - Majd jövök!
- Még van pofád idejönni?? - olyan gyorsan ugrottam fel, a hirtelen jövő hangra, hogy majdnem elestem. Nem hittem fülemnek, ez nem lehet igaz. Megfordultam, és a tükörképemmel találtam szembe magam. Egyformák voltunk, mégis teljesen különbözőek. Fekete pólót, és nadrágot viselt, szemeit pedig egy napszemüveg takarta. Ahogy rá néztem, levette, és alaposan végig mért. Undorodó képet vágott, majd ismét szemeimbe nézett. - Mit keresel itt, szerinted van jogod ide jönni, miután megölted apám? - kérdezte, én pedig csak álltam ott, azon gondolkodva, hogy nekem itt ma végem lesz. - Meg persze anyádat... - mondta jellegtelen hangon.
- M-mit... a-akarsz? - kérdeztem remegő hanggal, mikor észhez tértem. Láttam győztes mosolyát arcán. Örült, hogy még mindig ugyan olyan hatással van rám, mint régen. Felnevetett, amitől libabőr futott végig hátamon.
- Ugyan, Louis! - lépett eggyel közelebb hozzám, mire én hátráltam. - Nem látogathatom meg az egyetlen drága testvéremet?! - mondta, hatalmas mosollyal arcán. Ijesztő volt, de próbáltam tartani magam. Nem akartam, hogy tudja, még mindig be vagyok szarva tőle. - Tudod, tényleg nagy pofa kell ahhoz, hogy ide gyere, miközben te ölted meg a saját anyádat! - morogta, miközben felém sétált.
- NEM ÉN ÖLTEM MEG! - kiabáltam kétségbeesetten. - Baleset volt! - ahogy kimondtam, éreztem, hogy összetörik minden bennem, és ismét sírni kezdtem. - Baleset... - temettem arcomat a tenyerembe. Gonosz kacaja ismét megütötte fülem.
- Még mindig ezzel nyugtatgatod magad? - éreztem, hogy egyre közeledik felém, hallottam lépteit, de nem volt erőm menekülni. - Szegény Louis... - tette kezét vállamra, amitől megrezzentem. - Nem lehet könnyű ilyen bűntudattal élni... - suttogta fülembe mosolyogva.
- Nem! Én! Öltem! Meg! - emeltem fel arcom, hogy kék szemibe nézhessek. - Ezt te is jól tudod! Most pedig húzz el innen, és hagyj békén! - emeltem fel a hangom, még magamat is meglepve. Fogalmam sincs, honnan jött a bátorság, de itt volt, ami sokat segített. Dühösen néztem rá, ő pedig még mindig csak vigyorgott.
- Oh, látom, a drágalátos kis buzikád mellett megeredt a nyelved! De velem ne beszélj így, baszd meg! - hangja fenyegető volt, amitől kicsit megrettentem. - Elfelejteted már, hogy mikre vagyok képes? Emlékeztesselek rá? - kapta el karom, elég szorosan. Fájdalmasan felnyögtem.
- Engedj el! - próbáltam kihúzni karom, keze szorításából, de hiába, erős volt, erősebb, mint én.
- Most pedig beszélgetni fogunk egy kicsit! Megtanítalak arra is, hogy hogyan viselkedj, ha velem beszélsz! - ragadta meg másik karom is, és mindkettőt a hátam mögé csavarta. Éreztem, ahogy belenyilall minden egyes mozgásnál a vállamba a kínzó fájdalom, viszont ez nem hatotta meg őt. - Ne nyöszörögj már, olyan vagy, mint egy kislány! - mondta fülembe. Egész testemben remegtem, annyira féltem, már nem voltam olyan bátor, mint az előbb, hiszen elkapott... Semmi esélyem sincs ellene... Szemeim lehunytam, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak Hazzára. - Szeretlek. - suttogtam magam elé.