64.rész

Sziasztok!

Nagyon szépen köszönöm a sok kedves szót, amivel minden napom bearanyozzátok, azt, hogy itt vagytok velem és támogattok!! Nekem ez nagyon sokat jelent! :')

Köszönöm a feliratkozókat (75), az oldalmegjelenítést (80.080) és a chatben kapott kedves szavakat is! :3

Csak annyit szeretnék mondani, hogy imádlak benneteket! ;)

Ui.: Van egy blog, amit szeretnék hirdetni, hiszen tudom, milyen nehéz elindulni a blog világában, ezért is szeretnék segíteni neki. A blog írója, most indította el, már az első rész is fent van, ha kedvetek tarja, és szeretnétek Larrys történetet olvasni, akkor nézzetek be hozzá! ;) Ide kattintva érhetitek el -> Impossible

Jó olvasást!

Dreamy Girl

2 hónappal később

Louis

A csengő idegesítő hangja zavarta meg a semmit tevésem. Tudtam, ki az, mivel minden áldott nap, kivéve, amikor fociedzést tartok, vele megyek az új munkahelyemre. Egyáltalán nem volt kedvem hozzá, mint ahogy máshoz sem. Lassan az ajtóhoz vánszorogtam. Kinyitottam. 

- Hello Haverr! Na, mehetünk? - üdvözölt vigyorgó arccal Zayn. Egy halk "Szia" hagyta el a számat. Két hónapra rá, már beszéltem, az első két hétben meg se szólaltam, aztán csak egy szavas válaszokat adtam, és a legtöbb szavam Harryvel volt kapcsolatos. Felhúztam a cipőm, aztán elindultunk. A nap kellemesen melengette testem. Egyre jobb idők jöttek, mivel a tavasz is beköszöntött, már lassan a közepénél járunk és a megszokottnál kicsivel melegebb volt ezen a héten. Zaynnal töltöttem a legtöbb napot, a tetkó szalonban. Nagyon nem volt kedvem az egészhez, de addig könyörögtek, hogy muszáj volt belemennem, mert különben nem szálltak volna le rólam. Minden egyes léptemet figyelték, alig hagytak magamra. Az első hónapban valaki mindig ott aludt nálam, mostanra már egyedül voltam esténkén, amiért hálát adtam. Túl sok volt ez a törődés, amit tőlük kaptam, az embernek néha szüksége van az egyedüllétre, nekem pedig sokkal többre, mint az átlag embernek, főleg, ha rossz passzban vagyok. 

- Ne legyél már ilyen búval baszott!! - ütött vállamba játékosan, ezzel kiszakítva gondolatomból. - Két hónapja nem láttalak mosolyogni, ne csináld már... kérlek... Tudom, hogy nem könnyű, de nem folytathatod ezt egész életed végéig! - tette kezét vállamra, miközben sétáltunk tovább. Nem tudom, mit gondolt, hogy majd boldogan élem a napjaim Hazza nélkül, hát azt elfelejtheti. Soha többet nem fogok nevetni. Szinte már el is felejtettem, milyen érzés boldognak lenni... Ebben a két hónapban nem csináltam semmit, azon kívül, hogy eljártam a munkára és a tetkó szalonba. Bámultam kifelé magamból és azon töprengtem, miért is vagyok még itt, miért is élek még, hiszen semmi boldogságom nem maradt... Ujjaimat végighúztam a felsőn, mely mindig rajtam volt. Igaz, már nem volt olyan illata, mint Szerelmemnek, ugyanis ennyi hordás után átvette illatom, mégis, amikor csak tudtam, felhúztam, mert nyugodtsággal töltött le. Olyan volt, mintha Hazza itt lenne velem. - Amúgy... - szakított meg ismét - bevetted a gyógyszert? - nézett rám, mire bólintottam egyet. - Rendben... - mentünk tovább, csendben, vagyis inkább csak én voltam néma, Zayn folyton dumált, de a felét se hallottam meg. - Mosolyogj már, kérlek. - nézett rám könyörgő tekintettel. Felé fordultam és egy mosolyt erőltettem magamra, amitől felnevetett. - Tudod mit? Inkább ne, mert még elijeszted az összes kuncsaftom! - csapott vállamra nevetve. Zayn mindig ezt csinálta, úgy viselkedett mintha semmi sem történt volna. Mindig próbált felvidítani, de mind hiába, nem tudott jobb kedvre deríteni. Senki se tud, csak egy bizony személy...

A munka jól telt, mint mindig. Figyeltem a srácokat, akik Zayn mellett dolgoztak. Mind tetováltak voltak, sőt némelyiknek még piercingje is volt. Nem voltak kigyúrt, ijesztő fiúk, hanem inkább kedvesek. Igazából nem sokat beszéltem velük, ha megkértek valamire teljesítettem, meg néha kérdeztem egy-két dolgot, de az is a munkával volt kapcsolatos. Ők se érdeklődtek arról, miért is vagyok ilyen. Szerintem Zayn beavatta őket a dologba. Rendes srácok voltak, folyton szívatták egymást, amit érdeklődően figyeltem. Olyanok voltak, mint egy szerető család. Lassan letelt a munkaidő, aminek kimondottan örültem, hiszen végre egyedül lehetek otthon, nem figyelik minden léptemet aggódó tekintetek. Zárás előtt még feltakarítottunk, majd miután mindent a helyére raktunk, bezárta az ajtót és elindultunk haza. Csendben tettük meg a hazáig vezető utat, mondjuk nem, mintha eddig olyan sokat beszéltem volna... A házamhoz érve elővettem kulcsom és kinyitottam az ajtóm. 

- Készítsek valami kaját? - kérdezte Zayn, mire azonnal nemlegesen megráztam a fejem. - Louis, enned kell,  nagyon sovány vagy! - korholt le. - Számtalanszor elmondtam, ha így folytatod, ide fogok költözni és akkor nem lesz nyugtod! - mondta erélyesen. 

- Eszek rendesen... - dünnyögtem, majd bementem. Ez persze nem volt igaz, nem volt kedvem enni... Csak egy keveset csipegettem... Zayn is bejött és egyenesen a konyhába ment. Ő már csak ilyen, ezen már meg se lepődök. Utána mentem. Leültem az egyik székre figyelve bénázását a konyhában. Szerintem nem sokat főzhetett életében... 

- Csinálok valami finomat, és holnap is átjövök, meg a fiúk is jönnek! - mondta, miközben nekiállt a rántottának. Ezt legalább meg tudta csinálni, meg amúgy sincs nagyon más a hűtőben. Kicsit untam már ezt, folyton itt lógnak rajtam, hiába mondtam nekik, hogy minden rendben van, akkor is ide jönnek. Nagyot sóhajtva kezdtem bele a rántotta evésembe, amit Zayn elém rakott. Muszáj volt megennem különben addig nem megy el... - Louis, mi csak segíteni akarunk neked, egyikőnk se akarja, hogy bajod essen... 

- Azzal segítenétek, hogy ha elmondanátok végre, hogy hol van Harry! - akadtam ki, mérges pillantást lövellve felé. Eltoltam a tányért, ami üres volt, ugyanis nagy nehezen sikerült letolnom torkomon az ételt. Zayn szomorúan hajtotta le fejét.

- Nem tudom, hol van... - suttogta. Hazudik, mint mindig, akárhányszor rákérdeztem. Hiába kérleltem őket, még fenyegettem is, semmit sem használt. Kihallgattam a beszélgetésüket, de sose árulták el merre van. Elloptam telefonjukat, hogy kikeressem a számot, de nem találtam benne semmit... Gondosan figyeltek arra, hogy nehogy véletlen lebukjanak. 

- Dehogynem! - csaptam az asztalra. - Ne nézz hülyének!! - emeletem fel a hangom. - Miért nem mondod meg? 

- Nem tehetem, megígértem neki... 

- Akkor tudod mit?! - hagytam egy kis hatásszünetet, aztán folytattam tovább - Nézd végig a szenvedésem, és tudd, hogy az egész miattad van!! Nézd, ahogy tönkre teszem magam!! - förmedtem rá. - Addig nem fogok túlenni az egészen, amíg szemtől szembe meg nem mondja nekem, hogy nem akar engem soha többé!! - keltem fel az asztaltól idegesen. Szemeimbe könnyek gyűltek. Zayn valamin nagyon gondolkodott, talán ha így folytatom, lehet, beadja derekát? Megesik rajtam a szíve és elmondja, hol van Harry.

- Nem tehetem... sajnálom... - hajtotta le fejét. Ezek után nem próbálkoztam tovább... Zayn itt maradt még egy kicsit, majd elköszönt. Persze ismét feltette azt a kérdést, amit mindig, mikor elment. - Rendben leszel? -  én pedig mindig ugyanúgy válaszoltam, bólintottam.

Másnap reggel kisírt szemmel ébredtem. Mindig ez ment, csodálom, hogy még nem fogytak el könnyeim. Az üres ágyat figyeltem mellettem. Nagyon hiányzott... Kezemmel végig simítottam rajta. Nem is tudom már, hogy haragszom e rá, persze valamilyen szinten igen... De mégis azonnal megbocsátanék neki, ha láthatnám újra... Ennyi idő után is fájt, hiányzott a reggeli köszöntése, a hozzám bújása, csókjai, melyek bizsergették ajkaim, érintése melyek nyomán felforrósodott bőröm... Nagyot sóhajtva keltem fel. Elrendeztem magam, majd egy pohár teával és a laptopommal kiültem a teraszra. Mivel egyre jobb idő volt, így sokszor kiültem, és hallgattam a madarak csicsergését. Valahogy megnyugtatott a természet zenéje. A nap kellemesen felmelegítette testem. Ölembe kaptam a laptopom. Unaloműzőként körülnéztem a neten. Nem sokszor használtam, csak ha már tényleg nem tudtam mit csinálni. Eltöltöttem az időt azzal, hogy minden marhaságot elolvastam. Megnéztem az időjárást, a híreket és egyéb pletyka oldalakat. Véletlen lenyomtam a "D" betűt, ami által kijött a kereső részbe, hogy "Dublin". Meglepődtem, én sose kerestem erre rá. Kutattam emlékeimben, de ez nem volt köztük. Aztán hirtelen hasított belém a tudat. Harry. Ő lehetett az, csakis ő. Áldottam magam, hogy kitöröltem a jelszóm, így Hazza is hozzá tudott jutni a gépemhez. Azonnal kutatni kezdtem a laptopomon, hátha többet megtudok. De már az is haladás volt, hogy talán, ha minden igaz, Dublinban van.