63.rész

Hellóóóó Mindenkinek!

Tudom, sokan utáltok a részek miatt, ezt észre is vettem a kommentekből! ;) Sajnálom... Én se szeretem, hogy így kell őket leírnom, de a történet megkívánja, főleg, ha még szeretnétek olvasni! :) Amire reménykedem, hogy "igen" a válasz! :$ 

Köszönöm a sok kommentet, a feliratkozót/feliratkozókat meg persze a chatben kapott dicséreteket is! :3

A részről annyit, hogy még sokan utálni fognak... :( Ígérem nem húzom sokáig ;)
Jó olvasást kívánok! 

Dreamy Girl

Louis

Visszamentem a fiúkhoz, akik még mindig a konyhában álltak, úgy, ahogy ott hagytam őket. Szomorúan figyeltek engem.
- Ez nagyon rossz vicc! - nevettem fel kínomban. Még mindig reménykedtem abban, hogy ez csak egy rossz vicc, amivel meg akarnak tréfálni. Legbelül mégis tudtam, mi az igazság, viszont nem akartam bevallani magamnak. Aztán hirtelen minden összetört bennem, a falnak dőlve csúsztam le a hideg konyhakőre, lábaimat magam elé húztam, majd átkaroltam őket, fejem pedig térdemre helyeztem, így bújva el a figyelő szemek elől. Hagytam kiszökni könnyeim. Nem értettem miért ment el, miért hagyott itt, egyedül... Zokogtam, az egész lakás tőlem zengett.
- Lou... - szólalt meg Niall, majd vállamon éreztem kezét. Elhúzódtam. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy bárki is a közelemben legyen.
- Hova ment? - szipogtam alig hallhatóan.
- Reptérre, többet nem tudunk...
- Akkor utána megyek! Még biztos nem ment el! - keltem fel, letörölve könnyeim. Indulni akartam, de Niall visszafogott.
- Már órák óta elment, nem éred utol... - fogta karom erősen. Nem érdekeltek szavai, minden áron el akartam menni Harry után. Kirántottam magam erős szorításából, és feléjük fordultam.
- Hagyjatok békén! - emeltem fel hangom - Az egész a ti hibátok!! - mutattam először Niallra, aztán Liamre. Nem tudtam, mit beszélek, csak kiadtam magamból a dühöt, mely belülről emésztett. - Miért hagytátok elmenni, hm?? Meg állíthattátok volna, de nem tettetek semmit! - folytattam szidásom, mely e szavak után kiabálásba torkolt. - REMÉLEM BOLDOGOK VAGYTOK, HOGY ELMENT!! EZT AKARTÁTOK, NEM?? MINDIG IS UTÁLTÁTOK!! LEGYETEK BOLDOGOK!! - folytak ismételten könnyeim, melyektől homályosan láttam. - TŰNJETEK EL, ÉS HAGYJATOK ENGEM BÉKÉN!! - őrjöngtem, majd megindultam felfelé a lépcsőn. Kezem remegett, ahogy kinyitottam a szobám ajtaját, melyet bevágtam magam után. Az egész ház beleremegett. A szekrényhez léptem, kinyitottam és kutakodni kezdtem. Az összes ruhája eltűnt kivéve egyet, ami a kedvencem volt. Imádtam rajta. Kezembe vettem, szorosan magamhoz öleltem, majd háttal nekidőltem a szekrénynek, és lecsúsztam a padlóra. Nem tudtam felfogni ezt az egészet. Semmit se értettem. A felsőt arcomhoz emeltem, melynek Hazza illata volt. Görcsösen szorítottam, miközben könnyeim eláztatták a póló anyagát. Miért hagyott itt? Mit tettem, ami miatt ez érdemlem? Kutattam agyamban, de semmit nem találtam, ami okot adott volna arra, hogy így eltűnjön. Talán tegnap a bulin csinálhattam valamit, ami ezt váltotta ki belőle? - kérdezgettem magamtól. Egyre csak folytak a fájdalomtól kicsorduló könnyeim. Halk kopogásra lettem figyelmes, aztán ajtónyitódásra.
- Louis... - jött be Niall - Sajnálom... Én... Mi... - dadogta halkan.
- Húzz innen! Nem akarlak látni! - jelentettem ki - Senkit nem akarok látni! Hagyjatok egyedül! - szipogtam, Hazza felsőjébe bújva.
- Nem hagylak egyedül, segíteni akarok neked! - éreztem, ahogy hozzáér vállamhoz. Ismételten elhúzódtam, de Niall szorosan magához szorított. - Shh... - csitítgatott. - Minden rendben lesz, ígérem! Itt vagyunk neked, és nem hagyunk egyedül! - ringatott karjában, amitől zokogásom csitulni kezdett. - Hol van a gyógyszered? - kérdezte finoman, én pedig felháborodtam.
- Nem fogsz begyógyszerezni!! - akadtam ki ismételten. Mit képzel, hogy majd beadja a gyógyszert és minden rendbe fog jönni, na ezt felejtse el. - Nem fogom bevenni, nem vagyok beteg, semmi bajom sincs! - toltam el magamtól mérgesen. - Tűnj el! Utállak benneteket, mindenkit gyűlölök! - morogtam. Az egész világra haragudtam.
- Liam - szólt az ajtóban álló barátjának - keresd meg a gyógyszert, vagy a fürdőben vagy a konyhában van. - utasította kedvesen.
- Nem fogod fel, hogy nem kell!! Azt hiszed ezzel mindent meg tudsz oldani?? - folytattam kirohanásom. Niall felsegített. Nem volt erőm tiltakozni ellene, pedig szerettem volna. Elsétáltatott az ágyig, majd leültetett rá.
- Figyelj, mi nem akarunk rosszat neked... - ölelt át. Kicsit hezitáltam, majd én is átkaroltam.
- Miért ment el? Miért hagyott el? Miért hagy el mindenki, mi baj van velem? - tettem fel a kérdéseket mellkasába fúrva fejem. Szívem darabokra hullott, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Fájt a tudat, hogy engem mindenki elhagy, hogy nekem semmi sem jön össze... Hogy Harry talán már nem is szeret...
- Nem a te hibád! - simogatta hátam, amitől nyugalom járta át testem. - Harry szeret téged, és azért ment el, hogy megvédjen. Tudom, ez nem fair, de idővel megérted. - suttogta. Szavai hallatán ismételten sírásba fogtam.
- Meg fogom érteni?? - néztem szemébe - Mit? Azt, hogy örökre elment, azt, hogy soha többet nem láthatom? És azért ment el, mert szeret?? - löktem el magamtól Niallt, oly erősen, hogy majdnem hátraesett. Nem érdekelt, elegem volt mindenből. El akartam menni, jó messzire innen. Ekkor Liam lépett be, egyenesen Niallhoz ment, átadva neki a gyógyszerem.
- Nem fogom bevenni!! - zártam össze karom mellkasom előtt. Nem fogom hagyni, hogy begyógyszerezzenek.
- Segítsetek! - fordult Liam felé, de nem csak ő jött, hanem Zayn is. Elkapták karom, ezzel lefogva engem. Próbáltam kiszabadulni fogásukból. Számat összeszorítottam, ezzel is nehezítve feladatukat. Azonban sikerült nekik szétnyitni, így bele tudta rakni a gyógyszert, én pedig kénytelen voltam lenyelni. Adtak egy pohár vizet is, amit megittam. Kis idő múlva éreztem, ahogy lenyugszom. Ellazultak a testemet lefogó szorítások. Elfektettek az ágyon, majd rám terítették a takarót. Mellém ültek, és valamelyikük hátam simogatta. Harry felsőjét kezembe kaptam, és szorosan magamhoz öleltem. Mikor már úgy tettem, mint ha aludnék, halkan kiosontak szobámból. Nem akartam mást, csak egyedül lenni. Egyedül a gondolataimmal, és fájdalmaimmal. Üres volt az ágy nélküle... A szívemet is üresség járta körül, ahogy eszembe jutott gyönyörű zölden csillogó írisze, gödröcskés mosolya és ellenállhatatlan, csókra termett ajka. Elővettem telefonom, mely zsebembe lapult. Írtam egy üzenetet melyben, ennyi állt: "Szeretlek, kérlek, gyere vissza". Elküldtem, de nem jött válasz, akár meddig is vártam rá. Fejem a párnába temettem és álomba sírtam magam.

Niall

Lent ültünk a kanapén, néma csendben. Aggódtam Louis miatt, féltem, hogy ismételten valami kárt tesz magában. Akkor is ugyanígy viselkedett, mikor Édesanyja meghalt abban az autóbalesetben. Nem örültem, hogy fent hagytuk egyedül, de reméltem, hogy alszik a gyógyszer miatt. Ránéztem Liamre, aki Zaynt figyelte. Tudtam, hogy még mindig haragszik rá, és egy kicsit rám is a bulin történtek miatt. Elmondtam neki mindent, amit elég nehezen akart elhinni, végül mégis megbocsátott nekem. Rossz volt nézni őket, féltem, ha nem teszek valamit, tuti egymásnak esnek. Gondoltam megtöröm a néma csendet, mely ellepte a szobát.
- Nem tudom mit tegyünk... - kapták rám tekintetüket, ahogy megszólaltam - Félek, hogy ugyanúgy fog végződni ez az egész, mint mikor elvesztette Édesanyját... De én ezt még egyszer nem tudom végig csinálni... - sóhajtottam arcomat a tenyerembe helyezve. Éreztem, ahogy besüpped mellettem a kanapé, majd egy kéz simul hátamra. Lágyan cirógatott.
- Mi segítünk, nem vagy egyedül! - mondta nyugtató hangon Liam.
- Amúgy... - kezdett bele mondandójába Zayn. Mindketten rávezettük tekintetünk. - igazán elmondhatnátok, hogy mi ez az egész, annyit már felfogtam, hogy Harry elment, de miért? - nézett ránk kérdőn, várva válaszunkra. Elmondtunk neki mindent, ami a bulin történt. Persze ő semmiről sem tudott, hiszen ki volt ütve, elég rendesen.
- Kinyírom Samet! - ugrott fel idegesen a kanapéról. Kezét ökölbe szorította, szemei szikrát szórtak. Dühös volt, fújtatott, még az erek is kirajzolódtak nyakán.
- Zayn! Nyugi, a srácok már elintézték, ne aggódj! Szerintem többet nem lesz kedve ilyen dolgokhoz... - mondtam, mire visszaült a kanapéra, bár még mindig mérges volt.
- Saját kezemmel akartam megleckéztetni azt a dögöt! - morogta. Ezzel én is egyet érettem. Sose verekszem, nem vagyok az a típus, de most kivételt tettem volna ezzel a rohadékkal. - És Harry hova ment? Nem mondta? Szegény Louis, ezt nem hiszem, hogy ki fogja bírni, valahogyan csak vissza kellene hozni.  De azt is megértem, hogy miért tette, és igazat is adok neki, mert logikus, hiszen tényleg miatta történtek ezek a szörnyűségek Louisval... Sajnos a múltja mindig is be fog kavarni, ahogy nekem is... - nézett le a padlóra, ahol lábával dobolt.
- Nem mondott semmit, nem akarta elárulni. - feleltem kérdésére. Hosszabb csend állt be. Liam combjára helyeztem kezem, mire apró mosolyt villantott felém.
- Figyeljetek, én szívesen törődök vele, mármint lenne egy munkám a számára, persze ha nincs munkája. - nézett fel ránk.
- Van, de csak hetente kétszer kell menni, az meg elég kevés... - válaszoltam.
- Az szuper, én a többi napon le tudom foglalni, úgy is kellene a tetkó szalonomba egy segéd, aki rendezi a papírmunkát, meg beszerzi a szükséges eszközöket, így egész napra el lenne foglalva. Nagyon jó társaságban lenne, hiszen a haverjaim egytől egyig jó fejek. - mondta felvidulva. Remek ötletnek tartottam, így legalább nem lesz egyedül, és Zaynban megbízok. Mi se tudunk majd mindig ott állni mellette, mivel nekünk is van saját életünk, amit nem dobhatunk csak úgy el. Ez a fekete srác mindig meglep, nem is olyan szörnyű, mint amilyennek hittem.
- Nekem tetszik az ötlet! - mondtam.
- Nekem is! - helyest Liam is.
- Oké, most viszont mennem kell! Majd megbeszéljük a többit! - állt fel, mire mi is.
- Kikísérlek! - mondtam, mire lepetten nézett rám, aztán halványan elmosolyodott. Éreztem hátamon Liam szúrós tekintetét, de nem foglalkoztam vele, hanem kimentem Zaynnel.
- Köszi, hogy segítesz nekem... vagyis nekünk... - javítottam ki magam. Rám mosolygott, miközben kint álltunk a szabad ég alatt.
- Tudod, megkedveltem Louist, ami nálam nagyon szokatlan dolog, de van benne valami, amitől mindenkinek boldogság költözik a szívébe, ha csak ránéz vagy vele van! - mosolygott kedvesen. - Különleges személy, akinek szívesen segítek, hiszen az a legfőbb vágyam, hogy boldog legyen, és ismételten láthassam mosolygó arcát, még ha ezt most egy jó ideig nem fogjuk látni... - szomorodott el. Pontosan így van, Louis egy különleges ember, aki megérdemli a boldogságot, mert ha ő boldog, akkor mindenki az.
- Igen, tudom miről beszélsz. - mosolyogtam rá. - Viszont... ez nem ide tartozik, de veled voltam, mikor... tudod, amikor... szóval, ha bármi baj van, és szeretnéd elmondani én szívesen meghallgatlak... - hebegtem a tarkómat vakarva. Elvigyorodott majd közelebb lépett hozzám.
- Ez kedves, viszont a gondjaim saját magam oldom meg, nem kell segítség! - mondta, miközben lassan hozzám hajolt, aztán belesuttogott fülembe.
- Viszont, felkereshetsz bármikor, ha szeretnél egyet szórakozni, örömmel megmutatom, mit tudok az ágyban, hidd el, nem bánnád meg! - búgta kéjesen, amitől bizseregni kezdtem. Lesokkoltak szavai, ott álltam bambán vele szemben. Halkan kuncogott egyet, amitől észbe kaptam. - Csak vicceltem! - nevetett - Az arckifejezésed mindent visz! - vigyorgott, majd elment. Még egy percig ott álltam, figyelve alakját, ahogy eltűnik a sarkon. Megrázva fejem, űztem ki szavait agyamból. Nem voltam benne biztos, hogy csak viccel, túl komolyan mondta. Mindegy... Becsuktam az ajtót magam után, és visszamentem Liamhez.