104.rész

Sziasztok!

El sem tudom mondani mennyit jelent nekem az a sok kedves, dicsérő szó, amit tőletek kaptam. Hálás vagyok, hogy itt vagytok velem, és olvassátok írásomat. Minden egyes kommentel boldogabbá teszitek napjaimat, amit nagyon köszönök nektek. Nélkületek el sem jutottam volna idáig, ti tartjátok bennem a lelket, és most új erőre kaptam a csodás kommenteket olvasva. Számtalanszor újraolvastam őket, és könnyeket csaltatok szemeimbe. Még mindig hihetetlen számomra, hogy ennyien szeretik azt, amit csinálok. Köszönöm, hogy vagytok nekem! Imádlak benneteket! <3

Nem hagyom abba a blogot, és nem is rövidítem le, folytatom, ameddig csak tudom! :)

Jó olvasást!

Dreamy Girl

Harry

Idegesen, lábaimmal dobolva ültem a kórház várótermében. Szemeim előtt megjelent a kép, ahogy Lou elájul a karomban. Remegni kezdtem, és gyűlöltem magam, amiért nem figyeltem rá jobban, hiszen mondta, hogy ki van merülve. Én hülye meg még le is ordítottam... Dühös voltam, és legszívesebben jól pofán csaptam volna magam. Megérdemelném. Felálltam, mert már nem bírtam tovább ülni. Fel-alá járkáltam, idegesen beletúrtam a hajamba, miközben folyton a kórterem ajtaját figyeltem, ahova bevitték Louist. Nem bocsátom meg magamnak, ha valami baja lesz miattam. Utáltam a várakozást, és nem bírtam tovább, a recepcióshoz mentem, majd leszólítottam egy nővért, hogy derítsen ki valamit, de mind hiába, nem jutottam vele előrébb. Csak annyit mondott, hogy várjam meg míg kijön az orvos. Egyre feszültebb lettem, és mikor megláttam a doktort kijönni a kórteremből, rohanni kezdtem felé. 

- Hogy van? Mi baja? Ugye semmi komoly? Kérem mondjon valamit, mert megőrülök! - remegett a hangom, a tenyerem izzadt, miközben arra vártam, hogy választ kapjak az elhadart kérdéseimre. 

- Nyugodjon meg, kérem! - mondta nyugtató hangon az ősz hajú, alacsony termetű férfi. - Semmi komoly, elkapott egy fertőzést, ami legyengítette a szervezetét! - szavai hallatán hatalmas kő gördült le szívemről, bár azért még nem nyugodtam meg teljesen. Kifújtam az eddig bent tartott levegőm. A kezeim még mindig remegtek, a szám pedig kiszáradt. - Vettünk tőle vért, megvárjuk az eredményt, és ha nincs semmi komoly, akkor ma haza is mehet. Kapott antibiotikumot, és infúziót. A lényeg, hogy sokat kell pihennie, semmi megerőltetőt nem csinálhat. Most bemehet hozzá - mosolygott, mire megköszöntem mindent, és benyitottam a hófehér kórterembe, ahol Lou feküdt az ágyon, hatalmas mosollyal az arcán. Nekem is fülig ért a szám, csak nem sokáig, mert bűntudatom támadt a történtek miatt. Én tehetek róla, előrébb helyeztem a saját szükségleteimet, minthogy jobban odafigyeltem volna rá.

- Egész nap ott akarsz állni? - kérdezte nevetve. - Told már ide a nagy fenekedet! - kuncogott, én pedig odasiettem hozzá, szorosan magamhoz öleltem, és arcom a nyakába fúrtam. Boldog voltam, hogy jobban van.

- Ne haragudj, kérlek! - suttogtam elcsukló hangon. 

- Semmi baj Hazza, jól vagyok! - simogatta meg a hátam. - Nem a te hibád, elkaptam valami nyavalyát! - elhajoltam tőle, mire kezei közé fogta az arcom és megcsókolt. Puha ajkai az enyémet cirógatták. - Azt mondták, hogy pihenned kell, szóval, - mondtam komolyan -, ha hazaérünk, nem csinálhatsz semmit, csak az ágyban fekhetsz, én pedig minden kívánságod teljesítem! - jelentettem ki. Arcára mosoly kúszott, ujjaival az arcom simogatta. 

- De dolgoznom... - befogtam a száját, ezzel elakasztva a beszédben. 

- Felejtsd el! - néztem rá komor arccal. Elegem van már a munkájából, és a főnökéből is. - Pihenned kell! - húztam el a kezem, és leültem mellé az ágyra. 

- Nem lesz ez mindig így, már mondtam. Amint felépül Shane, nem kell ennyit gürcölnöm. Csak még egy kicsit kell kibírnom. - Összekulcsolta kezeinket, és szeretetteljesen mosolygott rám. 

- Elnézést! - szólt be a nővér, mire mindketten az ajtó felé néztünk. Elengedtem Lou kezét, és felálltam. - Megjött a laboreredmény - lépett az ágyhoz. Rám mosolygott, és elég feltűnően méregetett. Megmondom őszintén, zavarba ejtett a tekintetével. - Minden rendben van, az értékei jók. A doktor úr azt mondta, hogy haza is mehet, de ha rosszul érzi magát, azonnal jöjjön vissza - mondta Louisnak, majd miután végzett, ismét engem stírölt. Zavartan mosolyogtam. - Szigorú pihenésre, és sok folyadékra van szüksége! Ha ezt betartja, gyorsan rendbe jön. - A szavait hozzám intézte, én pedig Loura néztem, aki morcosan vizslatott. Megint én leszek a hibás, holott nem csináltam semmit. Csak álltam ott. 

- Látod, megmondtam! - próbáltam oldani a feszültséget, de nem sikerült valami jól. - Köszönjük - mosolyogtam kedvesen a nővérre. - Be fogom tartatni vele a szigorú pihenést! 

- Rendben - simított végig a karomon, aztán rám kacsintott, és csípőjét rázva ment ki a kórteremből. Becsuktam a szemem, és hatalmas vigyorral fordultam Louhoz. Féltem a reakciójától. Mellkasa előtt összefont karokkal, mérgesen fürkészett.

- Nem csináltam semmit! - emeltem fel a kezemet védekezően. - Tényleg! - léptem az ágyhoz, és visszaültem rá. Hangosan felnevetett, mire összevont szemöldökkel néztem rá. 

- Tudom, csak szívattalak! - röhögött szüntelenül. - Látnod... kellett... volna... a ... fejed... - fogta a hasát. 

- Nagy szerencséd van, hogy beteg vagy! - hajoltam hozzá, majd ajkaimmal fogtam be a száját. - De ezért még számolunk! - mondtam komoly arccal, tengerkék íriszeibe. 

- Alig várom! - kacsintott, és ismét csókban forrtunk össze.

Elintézünk pár papírt, és beszéltünk az orvossal, aki felírt Louisnak pár gyógyszert, amit szedni kell. Majd tájékoztatott bennünket, hogy ha nem javul az állapota, akkor vissza kell jönnünk. Beültünk az autóba, és hazamentünk. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, és bementünk a házba, felkaptam Lout, mint egy menyasszonyt és úgy vittem fel a lépcsőn. - Nászéjszaka, drágám? - puszit nyomott az arcomra. 

- Ma veszted el a szüzességed, édes! - tettem le az ágyra, óvatosan, de ő nem eresztette el a nyakamat, hanem magára húzott. Ráültem a csípőjére, majd lágy csókot váltottunk. Szuszogva váltunk el egymástól, a homlokomat az övének döntöttem. Behunyt szemmel élveztem, meleg leheletét, ami az arcom csiklandozta. Megcirógattam, amire egy halk sóhajjal válaszolt. Így akartam maradni a karjaiban, halk, nyugtató szuszogását hallgatva. - Sajnálom - suttogtam. - Oda kellett volna figyelnem rád. Én... 

- Hazza - emelte fel a fejem, állam alá nyúlva. - Felejtsük el, rendben? - fúrta bele kékségeit a szemeimbe. - Jól vagyok! Nem a te hibád, ami történt, oké? - bólogattam, mire szeretetteljes mosolyt villantott felém, és megcsókolt.

- Szeretlek! - suttogtam szájába. 

- Szeretlek! - dugta át a nyelvét, szenvedélyes táncba hívva enyémet. - Tudod, hogy mennyire imádom, mikor a számban jársz, de el fogod kapni a bacijaimat! - vált el ajkaimtól.

- Leszarom! - csókoltam meg újra. Miután nagy nehezen elváltunk egymástól, lemásztam róla, levetettem a ruháit, aztán az enyémet is, és visszabújtam mellé a meleg ágyba. A hátamon feküdtem, Lou pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Lágyan cirógatta a felsőtestem, néha egy-egy puszit hintve rá. Hajába túrtam, játszadoztam tincseivel. Hosszúra nyúlt a csend, ami nem volt kínos, inkább nyugtató. Simogattuk egymást, hallgattam édes szuszogását, és élveztem ujjainak lágy cirógatását a bőrömön. Lenéztem a legcsodálatosabb emberre, aki behunyt szemmel feküdt mellkasomon. Megsimogattam arcát, majd csókot hintettem feje búbjára. - Te vagy a legszebb dolog az életemben - duruzsoltam. - Soha ne hagyj el! - hunytam le szemeimet.

Niall

A telefonom szüntelenül csörgött, amióta nem találkoztam Zaynnel. Hol felvettem, és leráztam, azzal, hogy nincs időm, vagy fáradt vagyok, hol pedig fel sem vettem. Az elméletem, miszerint jó lesz ez így nekem, egyre inkább összedőlni látszott. Nem bírtam így vele lenni, többet akartam, azt akartam, hogy szeressen. Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz... Ahogy múlt az idő egyre jobban kötődtem hozzá, és egyre jobban fájt a tudat, hogy soha nem fogunk összebújva ülni a kanapén, kézen fogva sétálni az utcán, vagy reggel édes csókokkal köszönteni egymást. Fájdalmasan sóhajtottam, miközben leszegett fejjel sétáltam az utcán, az egyik kedvenc helyemre tartva. Kicsit ideges voltam, mert megbeszéltem Liammel, hogy ideje lenne újra felépítenünk a barátságunkat, amit most el is kezdünk. Féltem, hogy hogyan fog elsülni az első beszélgetésünk, mióta szétváltunk. Már kint várt rám, a kis cukrászda előtt, ahova mindig betévedtem, mikor volt rá lehetőségem. Kezet fogtunk, majd bementünk, és leültünk egy eldugott asztalhoz. Kiválasztottuk mit szeretnénk enni, majd szóba elegyedtünk, míg vártuk, hogy kihozzák a finom sütiket. Meglepően jól elbeszélgettünk, bármiről, ami szóba került. Jókat nevettünk egymás hülyeségien, ami már annyira hiányzott. Imádtam Liamet, mindig megnevettetett, de olyan szinten, hogy folytak a könnyeim. Nagyon jól esett végre önfeledten nevetni. Ahogy megkaptuk a sütiket, egyből nekiláttunk. Folyton összeakadt a tekintetünk, mire elmosolyodtunk. Nem éreztem Liam iránt semmit a barátságon kívül, amit az is bizonyított, hogy ismét beférkőzött az agyamba Zayn. A csodaszép gesztenyebarna szemek, a sötét felfelé zselézett haj, a tetkói melyek a bőrét fedték, izmos teste mellyel rám nehezedett, vad csókja, melytől azonnal elöntött a forróság és perverz megjegyzései, amikkel sikerült elérnie, hogy elvörösödjek. Gondolatmenetemet a telefonom csörgése szakította meg. Kihalásztam a nadrágom zsebéből. A képernyőn Zayn neve villogott. Mintha csak tudta volna, hogy épp rá gondoltam. Lenémítottam és visszatettem a zsebembe, hadd rezegjen tovább.

- Nyugodtan felvehetted volna! - szólalt meg Liam, miután megtörölte a száját a szalvétával. 

- Nem fontos! - legyintettem mosolyt erőltetve arcomra. Megfogtam a villát, és nekiláttam az utolsó sütimnek. - Kérsz? - mutattam a csokis tortaszeletre.

- Nem, köszi, elég volt, így is mindjárt szétpukkadok - mutatott gömbölyű hasára. Elmosolyodtam, és folytattam tovább a sütim bekebelezését. Figyeltem az arcát. Folyton szólásra nyitotta a száját, de mindig meggondolta magát. Valamit nagyon el akart mondani, vagy kérdezni, csak nem mert gondolom, ezért úgy döntöttem segítek neki.

- Bökd ki, nem eszlek meg! - tettem le a villámat, és ránéztem, egy biztató mosoly kíséretében. Igazából volt egy sejtésem mit akar, de megvártam, míg ő kérdezi meg. Megköszörülte a torkát, láttam rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát.

- Van valakid? - kérdezte félve. Elgondolkodtam, hogy mit is válaszoljak neki. Igen, van, Zayn, de csak dugunk. Más lett volna, ha nem ismeri, de így nem igazán tudtam, hogy hogyan is közöljem vele.

- Bonyolult… - húztam el a számat. A legtökéletesebb szó erre a „kapcsolatra”.

- Ó, sajnálom… - biggyesztette le ajkait.

- Mindegy, majd lesz valahogy. Nálad mi a helyzet? - kérdeztem, és reménykedtem abban, hogy ő legalább megtalálta a boldogságot. Mosolya mindent elárult.

- Van, de csak alakulóban. Remélem, hogy lesz belőle valami. - A hangja vidáman csengett, szemei csillogtak.

- Ennek nagyon örülök! - mondtam őszinte boldogsággal. Teljes szívemből örültem a hírnek, de persze egy kicsit fájt is. Én is ugyanezt szerettem volna érezni... Telefonom ismét rezegni kezdett. Kivettem, és egy új üzenet villogott a képernyőn.

„Este 8-kor nálam!”

Ennyi állt benne. Nagyot sóhajtottam az üzenetet bámulva. El kell mennem. Elmondom neki, hogy hagyjuk abba. Itt az idő, nem halogathatom tovább, mert egyre nagyobb fájdalmat okozok magamnak. Bepittyegtem egy „ott leszek”-et, aztán eltettem a készülékem.

- Valami baj van? - kérdezte Liam aggódó arccal. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, de uralkodtam magamon. Nem sírhatok, főleg nem előtte. - Zayn? - Neve hallatán összeugrott a gyomrom, és lemerevedve néztem Liam szemébe. Honnan tudja? - Ugyan már Niall, amióta elmesélted mi volt azon a bulin, tudtam, hogy már nem lesz ugyanaz minden, és szerintem te is. Aztán mikor megláttalak benneteket a kórházban, egyből láttam, hogy van valami köztetek. Láttam hogy nézel rá. Ismerlek, nem tudod elrejteni előlem az érzéseidet.

- Sajnálom… - simítottam végig ujjaimmal a pohár falán. - Próbáltam küzdeni ellene, de nem ment…

- Ilyen a szerelem. - Felnéztem rá, és mosolygós arcát fürkésztem.

- Egyoldalú… - suttogtam szomorúan. Éreztem, hogy könnyeim kitörni készülnek.

- Biztos vagy benne? Elmondtad neki? - kérdezte. Megráztam a fejem, mire értetlenül nézett rám. - Ha nem mondtad el neki, akkor meg honnan tudod?

- Érzem, Liam…

- El kell mondanod neki! Mire vársz, arra, hogy ő mondja ki? Mert ha igen akkor abba bele fogsz őszülni! - mondta komolyan. Teljesen igaza volt, de féltem. Féltem attól, hogy kinevet, vagy hogy utána már nem is akar látni, és ezt nem tudtam volna elviselni.

- Zaynről beszélünk... Ő nem egy szerelmes típus. De mindegy is, beszéljünk másról, kérlek! - zártam le a témát, ami persze egész idő alatt ott motoszkált a fejemben. Megbeszéltünk egy újabb találkozót, aminek nagyon örültem. Legalább van kivel megosztanom az élet nagy dolgait, és ha lassan is, de visszakapom a legjobb barátomat. 

Hazamentem, letussoltam, megmostam a fogam, majd egy fekete szűk nadrágot, és egy meleg pulóvert kaptam fel magamra, végül pedig belőttem a hajam. Beültem a kocsiba, és Zayn házához indultam. Idegesen markoltam a kormányt, és két lehetőségen gondolkodtam: vagy elmondom neki, hogy szeretem, vagy véget vetek ennek a „kapcsolatnak”. Ezen járt az agyam egész úton. - Zayn - kezdtem magamban - valamit el kell mondanom. Szeretlek! - mondtam mosolyogva, majd egy jó párszor eljátszottam, aminek az lett a vége, hogy inamba szállt a bátorságom, főleg mikor leparkoltam a sötétbe burkolódzó ház elé. Nem értettem, miért nem ég a villany. Ránéztem az órámra, pontosan nyolcat mutatott. Nem késtem… Lehet, hogy elhúzódott a munkája… De akkor szólt volna… Aggódva léptem az ajtóhoz. Valami nagyon nem stimmelt. Bekopogtam. - Zayn?! - ismét egy kopogás. - Zayn, Niall vagyok! - kiáltottam, de nem válaszolt. Körülnéztem az utcán, de sehol semmi gyanúsat nem láttam. Remegő kezekkel fogtam meg a kilincset, és lassan lenyomtam. Nyitva volt, és ettől még szaporábban vert a szívem. Legszívesebben elfutottam volna, de ahogy megjelent előttem Zayn ájult, véres teste, erőt vettem magamon. Óvatosan benyitottam, a szívem majd kiugrott a helyéről, a szám kiszáradt, az egész testem remegett. A kinti fények bevilágítottak, a nappaliba. - Zayn? - suttogtam a nevét. - Zayn? - semmi válasz. Éreztem, ahogy a félelem végigkúszik a gerincemen...